Skip to content

A szerkesztő 1.

A fenti karikatúra jó két évtizede, a New York Times 1990. március 5-i számában jelent meg, és tökéletesen jellemzi azt a folyamatot, ami az utóbbi időkben általában a könyves szakmában végbement. Különösen jellemző ez az átalakulás a tankönyvkiadásra, ahol a piaci viszonyok, az erősődő konkurencia és a mind nagyobb anyagi kockázat rákényszerítették a kiadókat a tervgazdálkodásra. A romantikus álmok, a megérzések és a tapogatózás helyét átvették az adatok, a projektek és a gazdasági elemzések.

Ez az elmozdulás nálunk a piaci viszonyok megjelenése óta tart. Korábban az a néhány kiadó, amely tankönyvkiadással foglalkozott, az Oktatási (korábban Művelődési) Minisztérium, illetve ennek háttérintézményei megrendelésére, és ezek felügyelete alatt dolgozott. A tankönyvpiac liberalizálásával megszapo-rodott a tankönyvkiadók száma, és a kiadói műhelyek belső szerkezete és gazdálkodása is megváltozott.

Nyugati mintára a kiadók profitorientált gazdálkodó szervezetekké váltak, az egyedi kiadványok helyét átvette a projektek tervezése és kiadása.

Ennek megfelelően megváltozott a szerkesztő szerepe is. Korábban az államilag felügyelt és kézben tartott iskolarendszer viszonylag áttekinthető volt; a „felelős” szerkesztő a minisztérium vagy az OPI által megrendelt tankönyvhöz keresett egy szerzőt (vagy szerzőket), a kijelölt bizottság felügyelete alatt megíratta a könyvet, amelyből megjelenés után hetven-nyolcvan vagy százezer diák tanult.

Az iskolarendszer átrétegződésével, az irányítási és finanszírozási rendszer megváltozásával átalakultak a tankönyvrendelési, „fogyasztói” szokások is. Manapság a tanár vagy az iskola gyakorlatilag azt rendel, amit akar. A Tankönyvpaci Rendtartás ugyan kimondja, hogy a közoktatásban alapvetően csak a minisztérium által kiadott Tankönyvjegyzékről lehet rendelni, de azt is kimondja, hogy lehet a jegyzéken nem szereplő kiadványból is tanítani, ha ezt az iskolaszék vagy a fenntartó (például az önkormányzat) jóváhagyja. A rendszeres újságolvasó manapság arról is értesülhetett, hogy az oktatási kormányzat újra azt fontolgatja, hogy tantárgyanként és évfolyamonként csak egy, két vagy három (?) jóváhagyott tankönyv lesz, és az iskoláknak kötelező ezekből a könyvekből tanítani.

Ahhoz, hogy egy könyv eljusson a felhasználóhoz, katonai szakkifejezéssel élve: összehangolt támadásra van szükség. A támadás előkészítésében, megszer-vezésében és végrehajtásában fontos szerepe van a szerkesztőnek.

Azt mondjuk, hogy „szerkesztő,” mintha ez egy jól körülhatárolható szerep, foglalkozás lenne. De épp az újabb időkben zajló változások mutatják, hogy a hagyományos szerepek átalakulnak. Az angol vagy amerikai kiadókban régóta megkülönböztetik a „commissioning editor”-t, a „development editor”-t, a „managing editor”-t az „acquisiting editor”-t és a „copy editor”-t. Egy részük belső ember, aki a projektek megszervezésével, a kéziratok begyűjtésével, a kézirat átfuttatásával és a könyv menedzselésével foglalkozik, a többi gyakran szerződéses bedolgozó, a kiadóhoz lazábban kötődő ember, akinek elsődleges feladata a beérkező kézirat gondozása, a lektoráltatás, az anyanyelvi, stiláris előkészítés, majd a korrektúrák „megolvasása.”

A fenti illusztráció habókos filosz-szerkesztője valóban kénytelen átadni helyét a „manager-szerkesztő”-nek. Nálunk ez utóbbi típus először a külföldi tulajdonban lévő kiadóknál bukkant fel, ahol a hazai fiókvállalatokat eleve holland, német vagy amerikai mintára szervezték meg, de a gazdálkodási kényszer a hagyományosan magyar – és egykor állami irányítású – kiadókat is arra ösztökélte, hogy az új struktúrához újszerűen gondolkodó szerkesztőket alkalmazzanak.

Említettük, hogy az utóbbi évek tervezési modelljének alapja a projekt. A projekt alapvetően egy nagyberuházás, amely lehet horizontális – tehát egy évfolyam tantárgycsoportjához ajánlható tankönyvcsalád, és lehet vertikális – egy tantárgyhoz tartozó tankönyvsorozat több évfolyamra. A projekt része a tankönyv, a munkafüzet, a tanári útmutató, a kézikönyv és a kiegészítők (hanganyag, flopi, CD, informatikai segédeszközök stb.).

Amit a szerkesztőnek a projekt indításakor figyelembe kell vennie:

  •  a megcélzott piaci szegmens nagysága,
  •  a piaci helyzet (a konkurencia, a társkiadók várható fejlesztései),
  •  a projekt anyagi vonzatai (a befektetés és a várható megtérülés aránya),
  •  a szóba jöhető, munkára fogható szerzők.

Azok a kiadók, ahol ez a modell már régóta működik, tudják, hogy a projekt csak akkor lehet sikeres, ha a kiadó minden részlege összehangoltan vesz részt benne. Vannak olyan műhelyek, ahol egy-egy projekt teljesen önálló gazdasági egységként működik: a szerkesztők éppúgy „bedolgozók,” mint a designért, a marketingért, a gyártásért és a könyvelésért felelős beosztottak. Manapság az is közhelynek számít, hogy eleve bukásra van ítélve az  a projekt, amely nincs kellően „beágyazva,” ahol a könyvek megjelenését nem előzi meg alapos marketing.

A mai szerkesztő tehát egy (alapvetően gazdasági mutatókkal körülírható) fejlesztési program egyik alkotó résztvevője.

A szerződés

Noha a szerződés nem “élő és eleven” szereplője a könyvkiadásnak, mégis kihagyhatatlan része a folyamatnak. Olyan, mint a csontváz a szekrényben: ha kiesik, számos bajt tud okozni. Nélküle nincs könyvkiadás, és ahogy már említettük, a kiadó rangját, súlyát és a piaci értékét a jó szerződésállomány adja meg.

Szerző és kiadó tartós együttműködésének alapja, záloga és kifejezője a jó szerződés. A magyar szerzői jog az úgynevezett „Berni Konvenció” alapján nagy vonalakban az európai szokásokat követi, és ugyanez érvényes a tankönyvírókkal kötött szerződésekre is. A szerződés tulajdonképpen azt az aktust rögzíti, hogy a szerző a szellemi termékét (és ne felejtsük el: tulajdonát, amely tulajdon a szerző életében, és halála után hetven évig az övé, illetve jogutódaié marad!) kiadásra felajánlja a kiadónak. A kiadó egy-két vagy sokszori kiadásra, három-öt-nyolc vagy ennél is több évre megveszi a kiadás jogát, amiért cserébe egy előre kialkudott fix összeget vagy az eladott példányok után valamennyi százalékot fizet.

A szerződésnek vannak szűkebben és tágabban értelmezhető alaki és formai követelményei, de alapjában véve országonként és kiadónként más és más. Láttam tíz soros megállapodást, és volt a kezemben tizenhat oldalas, sűrűn teleírt szerződés is. A kiadó általában arra törekszik, hogy a kialkudott időtartamra a neki legelőnyösebb feltételekkel kizárólagos joggal megvegye a jogtiszta kézirat kiadási jogát. A fenti mondatot nem árt körültekintően kezelni, és a nagyobb kiadók egész jogi osztályokat működtetnek az itt fölmerülő kérdések tisztázására.

Itt megint csak egy példát említek azzal kapcsolatban, hogy mi számít jogtiszta kéziratnak. Az egyik angol kiadó például csak úgy fogadja el a kéziratot, ha a szerző mellékeli a hivatkozások, idézetek vagy a más műből vett részletek engedélykérésének teljes dokumentációját – vagyis a szerző egyfelől állja a jogdíjakat, másfelől garantálja, hogy maga bonyolítja és fizeti az esetleg fölmerülő vitás kérdések rendezését. De ugyanez a kiadó kötelezi a szerzőt, hogy nyilatkozzon: műve nem tartalmaz semmi olyan tényállítást, mások jóhírének csorbítását, aminek jogi következményei lehetnek. A jogi következményeket (és természetesen ennek anyagi konzekvenciáit) minden esetben a szerzőnek kell vállalnia. Egy extrém példát véve: e sorok írásakor az egykori Szerbia egyik katonai vezetőjét, Ratko Mladicsot háborús bűnök elkövetésével vádolja a Hágai Nemzetközi Bíróság. Mladics akkor válik háborús bűnössé, ha ez a per során bebizonyosodik, s a bíróság megállapítja bűnösségét, és addig az, amíg egy arra illetékes bíróság ki nem mondja ennek ellenkezőjét. Ha tehát ma egy szerző a háborús bűnösök között említené Mladicsot, azzal személyiségi jogot sértene, s ha a hágai bíróság – horribile dictu! – fölmentené őt, akkor a szerzőt be lehetne perelni a jó hírnév csorbításáért.

Sokszor a legnagyobb körültekintés sem elegendő, hogy a szerződés minden, a jövőben felmerülő kérdést előre rendezzen. Végül is ez a papír hitelesen csak arról szólhat, hogy a szerző vállalja: a művet adott határidőre, a megállapodott formában, terjedelemben és meghatározott ideig átadja kiadásra a kiadónak.

Minden kiadói szerződés három fő részből áll:

  •             A szerződő felek és a szerződés tárgyát képező mű megnevezése
  •             A szerződés kereteinek, érvényességének meghatározása (térbeli és időbeli hatálya, a sokszorosíthatóság, illetve az adathordozók kérdésének rögzítése, valamint az anyagi ellenszolgáltatások részletes leírása)
  •             A szerződő felek jogi garanciái

Ne menjünk most nagyon részletesen bele abba a kérdésbe, hogy – noha mindkét fél önszántából lép egyességre, a valóságban rendszerint – a szerződés a kiadó diktátuma. Tagadhatatlan, hogy a kiadó nem kis anyagi kockázatot vállal, amikor egy mű kiadására vállalkozik, de ezért cserébe gyakran túl sokat követel a mitsem sejtő szerzőtől. Vagyis jobb, ha ebbe az alárendelt szerepbe a szerző minél gyorsabban beletörődik, és inkább a vállalt kötelezettségek teljesítésére koncentrál.

Annyit az első pontnál mégis érdemes megjegyezni, hogy nem egy nyugati kiadó szerződése tartalmaz olyan kitételt, hogy amennyiben a szerződő felek státuszában lényeges változás állna be (például a kiadó tönkre megy, megszűnik vagy beleolvad egy másik kiadóba), akkor a szerződés következmények nélkül érvényét veszti.

Jó, ha tudja a szerző, hogy ma Magyarországon a szerzői jog (vagyis a mű tulajdonjoga) nem adható el, nem ruházható át senkire. Néhány éve nyilatkozta az egyik kiadó vezetője, hogy oktatási célra kiadott antológiák esetében nem szokták megkérni a szerző vagy az örökösök engedélyét, és nem is szoktak fizetni, mondván hogy másodközlésért nem jár jogdíj. A kiadó vezetője tévedett, és ezt a gyakorlatot csak addig folytathatja, amíg egy szerző vagy örökös meg nem elégeli és be nem pereli.

Vannak olyan országok – és ez a gyakorlat vágyálomként nálunk is újra meg újra előkerül -, ahol a tankönyvet eleve a minisztérium rendeli meg a szerzőtől, a minisztérium lesz a mű jogtulajdonosa, és ők adják tovább (meghatározott időre) a kiadás jogát a versenytárgyaláson győztes kiadónak. Ez a gyakorlat a mai magyar szerzői joggyakorlatnak ellentmond.

A szerződés keretei, érvényessége: a szerző rendszerint ennél a pontnál akad meg. Nálunk a szerződések hagyományosan magyar nyelvterületre korlátozódnak. De mióta a kiadók elkezdtek nemzetközi kapcsolatokat is kiépíteni, nem ritka, hogy egy mű – vagy annak részlete – fölkelti egy külföldi kiadó érdeklődését is. Nyilvánvaló, hogy a licenszkiadás az eladónak is, a vevőnek is jó üzlet, mert viszonylag kis befektetéssel tisztes haszonra lehet szert tenni. A szerző tehát bölcsen teszi, ha már az eredeti szerződésben kiköti, hogy licenszkiadás esetén milyen jogokat – és anyagi ellenszolgáltatást – kíván magának. Mivel Magyarországon a licenszkiadás gyakorlata meglehetősen új keletű, se a szerzők, se a kiadók nincsenek eléggé felkészülve, hogy az ebből fakadó előnyöket ki-ki a maga megelédésére kamatoztassa.

Rámenősebb szerző a szerződés időbeli érvényességén is el szokott tűnődni. Az, hogy a kiadó hány évre veszi meg a kiadás jogát, tulajdonképpen teljesen önkényes; nem tudok olyan szabályról, amely előírná, hogy mennyi ideig illet meg egy kiadót a kiadás joga. Régebben előfordult, hogy a kiadó korlátlan időre, örökáron vett meg egy kéziratot. Ez megintcsak aggályos és erősen kifogásolható.

A sokszorosíthatóság, az adathordozók kérdése: a szerződésnek nem árt, ha tartalmazza, hogy a kiadó milyen formában akarja megjelentetni a művet: papír alapú, nyomtatott (vagy pontírásos) könyvként vagy elektronikus adathordozón, esetleg az interneten is ki akarja adni, ha könyvalakban, akkor kemény táblával és/vagy puha kötésben adja ki. De a későbbi félreértések elkerülése érdekében azt sem árt tisztázni, hogy milyen formátumban kell a szerzőnek leadni a művet: kéziratban és/vagy CD-n (esetleg elég e-mailben), egy vagy két példányban.

Az utóbbi évek informatikai forradalma nyomán valóban sokat változott a sokszorosítás gyakorlata, technikája, és ezeket a változásokat magától értetődően nem mindenben követhették a szerződések. Sok szempontból egyszerűbb lett a kézirat előállítása, a szerkesztés vagy a nyomdai előkészítés, de ez az egyszerűsödés sok hibalehetőséget is rejt magában. Amíg a kéziratból könyv lesz, a leadott dokumentum számos konvertáláson megy át: a Wordben megírt szöveget rendszerint Quarkban tördelik, az elkészült oldalakat egy újabb számítógépes programmal levilágítják vagy közvetlenül CD-ről nyomják. Az átalakítások során előfordulhat, hogy korábban kitörölt részek újra megjelennek, mások viszont eltűnnek. Vagyis nem árt, ha már a szerződés megkötésekor tisztázzák a felek, hogy a kiadó milyen formátumban kéri az adathordozón lévő anyagot, és az se baj, ha a szerző is, a szerkesztő is tart magánál egy másod- vagy harmadpéldányt a leadott anyagból (mert a számítógép is tönkremehet, vírusos lesz), hogy szükség esetén pótolni tudja. Az is könnyen előfordulhat, hogy ami az egyik gépen vagy programon jó, az a másik gépen nem az. Gyakori eset például, hogy egy fonetikai jelkészlet billentyűkiosztása PC-re készült, s ha ezt az anyagot átteszik Mackintosh-ra, akkor egészen más betűk vagy jelek jelennek meg a képernyőn.

Nálunk még inkább csak terv, nyugati kiadóknál bevett gyakorlat, hogy a kiadásra átvett anyagot digitalizálják, és a papír alapú kiadvány mellett vagy helyett elektronikus változatot is készítenek belőle. Ugyanígy az is szokás, hogy az elkészült anyagot részekre szabják – „tag”-elik – és egy másik összeállítást készítenek belőle. Jó, ha szerződés ezekre a részletekre is kitér.

Még egy szempontot nem árt említeni: jó, ha a szerződés minden lehetséges, sőt valószínűtlennek látszó, de bekövetkezhető részletre kitér, de a kölcsönös bizalmat, türelmet, megértést a szerző és a kiadó között egyetlen szerződés se tudja pótolni. Jó, ha mindkét fél ragaszkodik ahhoz, hogy az írásbeli megegyezés minden részletre kitérjen, de a valóság mégis gyakran túljár a legkörmonfontabb megfogalmazásokon, és ilyenkor csak a józan ész, a belátás és az okos kompromisszum segít.

A szerző

Tekintettel arra, hogy jelen sorokat egy  szerkesztő írja, joggal feltételezhető, hogy a portré elfogult, egyoldalú, sőt, igazságtalan lesz. Bocsássák meg nekem ezt a görbe tükröt mindazok, akik valaha tankönyvírásra adták vagy adják a fejüket.

Tankönyvszerző az, aki tankönyvírással foglalkozik. Ezt az egyszerűnek látszó állítást érdemes kicsit körüljárni. Márcsak azért is, mert a tankönyvírás – bár jó lenne, ha az lenne – nem önálló foglalkozás. A jó tankönyvszerző mindenekelőtt jó tanár, alaposan ismeri a szakmáját, a diákokat, a szakma módszertanát, történetét, a régebbi és a legújabb felfedezéseket. Tudja, hogy amit ír, abból lusta és szorgalmas, érdeklődő és közönyös, napi gondokkal küszködő vagy éppen a tárgy iránt elkötelezett diákok fognak tanulni. Tudja, hogy mindazt, amit ő vagy a szakma legkiválóbb művelői tudnak, nem lehet és nem is kell egy könyvbe – vagy akár könyvsorozatba – belepréselni, ugyanakkor mégis meg kell próbálnia, hogy az adott területről a diákok a lehető legtöbbet, de mindenképpen az igazat, az érvényes tényeket, folyamatokat, állításokat megismerhessék.

Tudja, hogy a könyv nem gumiból van, hogy a tanóra legfeljebb 45, de inkább 40 vagy 35 perc, tudja, hogy ami a könyvbe nem fért bele, azt nem lehet számonkérni, arra nem lehet később hivatkozni.

A tankönyv mégsem lehet „csak” érvényes igazságok és adatok tárháza. A legmagvasabb igazságok is elsikkadnak, ha nincsenek kellően beágyazva, elmagyarázva, kifejtve. Vagyis bizonyosan nem elég, ha valaki jó tanár. Ahogy az se biztosíték a jó tankönyvre, ha valaki 20-25 éve tanít. A szakterület legkiválóbb művelőiről is könnyen kiderülhet, hogy csapnivaló szerzők. Ismerek országos hírű tanárokat, akik vagy rögtön elhárították a kérést, hogy írjanak tankönyvet, vagy egy-két próbálkozás után csalódottan letettek az ördögi kísértésről.

A tankönyvszerző a szavak művésze is. Igen, az olvasó bizonyára emlékszik, hányszor csukódott le a szeme, hányszor csapta a földhöz egyik vagy másik tankönyvét, hányszor próbált újra meg újra elolvasni egy-egy félreérthető magyarázatot vagy érthetetlen körmondatot. Szerencsére ez már a múlté. Manapság csak az adja a fejét írásra, aki világosan, közérthetően, sőt, szórakoztatóan tudja előadni a mondandóját. Szerkesztőként mindezt tudjuk. Épp csak az a feladat, hogy ezeket az elhivatott, elismert, szakértő stílusművészeket meg kell találni…

A tankönyvszerző a szakma és a pedagógustársadalom elismert tagja. Viszonylag könnyű a szerkesztő dolga, ha az adott tárgyat kevesen művelik, és kevesen tanítják. Tegyük fel, egy holt nyelvet tanítók köre kétszáz, a szakmát tudományosan művelők száma tizenkettő. Utóbbiból hatan már vagy írtak tankönyvet, ami megbukott, vagy képtelenek egy sort is leírni, tehát szóba se jöhetnek. A másik hat bizonyosan két táborra oszlik, tegyük fel, az egyik tábor a „homo usion”-ra esküszik, a másik a „homo iusion”-ra, az egyik kör a maradiak, a régi vágásúak tábora, a régi módszertan felkent papja, a másik az újat akaróké, a reformereké. A szerkesztőnek tehát nem árt tudnia, hogy a tanártársadalom többsége éppen melyik táborra szavaz, van-e esetleg olyan személy, akit mindkét tábor elfogad. Ha ugyanis olyan szerzőt választ, akit a tanárok többsége kétkedve vagy éppen ellenségesen fogad, annak a könyve – bármilyen igaz, tartalmas és felhasználóbarát – a piacon megbukik.

Nehezebb a feladat, ha valamelyik alaptantárgyhoz kell szerzőt találni. A legfurcsább eset a pályám során az volt, amikor az elismert és nagyra tartott (mellesleg több tízezer példányos) tankönyvszerzőt sikerült elcsábítani az egyik nagy kiadótól a másikhoz, és az utóbbinál megjelenő könyvek csúfosan megbuktak. De legalább ilyen furcsa volt számomra, amikor egyik szerzőnk – akiről korábban a szerkesztőjén és egy szűk szakmai körön kívül szinte senki se tudott – néhány év alatt 70-75 ezres példányszámú könyvsorozatot írt. A sorozatot a pedagógustársadalom elfogadta, sőt annyira a magáévá tette, hogy amikor a sorozat egyik tagja egy szakmai támadás következtében néhány évre lekerült a minisztériumi tankönyvjegyzékről, a tanárok (annak ellenére, hogy ezáltal drágább lett a könyv, nehezebb volt hozzájutni) továbbra is ezt a sorozatot rendelték meg.

Viszonylag egyszerűbb lehetett a dolog, amikor a rendszerváltás előtt mindössze egy vagy két hivatalos tankönyv volt forgalomban. A szerző megtalálása persze akkor se lehetett könnyű, és a tankönyv megírása se volt könnyű feladat. Évekkel ezelőtt a kezembe került néhány jegyzőkönyv, ami egy tankönyvsorozat írásakor született. A gondosan összeválogatott, kilenc tagú bírálóbizottság figyelmét láthatóan semmi nem kerülte el. Az újabb és újabb jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy a szerző tantaluszi kínokat állhatott ki, amíg minden észrevételre reagált.

Manapság van olyan tantárgy, ahol egy évfolyamon 10-15 könyv közül válogathat a tanár. A választást sok minden befolyásolja (például a könyv, illetve a kiadó marketingje, hitelessége, megbízhatósága, van-e az alaptankönyvhöz  kiegészítő anyag vagy az, hogy milyen a könyvet használó tanulócsoport), de tagadhatatlan, hogy sok múlik a szerzőn. A kiadók egyik legbecsesebb (ha nem a legfontosabb) értéke, hogy milyen szerzőgárdával dolgozik. Egy jó szerző megtalálása, a tartós munkakapcsolat kiépítése létérdeke minden kiadónak, mert alapvetően ez: a szellemi tőke, durvább szóval a szerződésállomány jelenti egy-egy műhely rangját, sőt, piaci értékét.

A jó szerző azt is tudja, hogy a tankönyvírás csak hosszú távon jó üzlet. A könyv megírása rendkívül időrabló, fáradságos munka, és anyagilag kétes befektetés. A felajánlott honorárium általában csak a megírásra, és az első párszáz vagy pár ezer példányra vonatkozik. Sokan gondolják úgy, hogy ha az írásra szánt időt más munkára fordítják, sokkal jobban járnak. A befektetés tehát csak hosszabb távon térül meg; a második-harmadik vagy sokadik utánnyomás után.

A levonattól az imprimatúráig

Ezek után a végleges kézirat átkerül a kiadóból a nyomdába. Vannak olyan kiadók, amelyek saját nyomdai előkészítő műhelyt alakítottak ki (vagy az előkészítés bizonyos fázisait házon belül csinálják, másokat kiadnak stúdióknak), és a nyomdába csak a kész  film vagy a CD kerül.

A technikai megoldásoktól függetlenül a kéziratból „levonat” lesz, amely visszakerül a kiadóba, illetve a szerzőhöz. Említettük, hogy időnként az első levonat még csak a kiszedett és be nem tördelt szöveg, de az esetek nagy részében a beérkező levonat már oldalba van tördelve, nagyjából a helyükre kerültek az ábrák (vagy ki van hagyva a helyük), vagyis a kézirat lassan kezd átalakulni könyvvé.

Amit a levonatról (korrektúráról) tudni kell: minden javítás pénzbe és időbe kerül. Itt már nincs arra mód (pedig a szerzők hajlamosak elkövetni), hogy átírják-átszabják az anyagot. Különösen ha már oldalba van tördelve a szöveg, egy bekezdés betoldásával vagy elhagyásával borul az egész könyv elrendezése: ami eddig páros oldalon volt, az páratlanra kerül, ami fönt volt, az alulra kerül vagy fordítva. Az áttördelés pedig pénz- és időigényes.

A korrektúrával kapcsolatos másik aranyszabály, hogy a szerző a megadott határidőre feltétlenül juttassa vissza a kiadóba a levontatot. A könyv egy pontosan meghatározott menetrend szerint készül, és ilyenkor egy-két napos csúszás is azzal járhat, hogy a nyomda félreteszi a munkát, és csak hetekkel később veszi újra elő.

Az is kiderülhet, hogy húzni kell, vagy maradt néhány üres oldal, amit meg kell tölteni. Egy nyomdai ív tizenhat oldal: ennyi fér rá a nyomólemezre. Ha a könyv nyolc oldallal több a kerek ívszámnál, az azt jelenti, hogy az utolsó lemeznek csak a felét használják (bár egyes nyomdák a teljes lemezt leszámlázzák a kiadónak). Ha ennél is kevesebb vagy több oldalra fér ki a könyv anyaga, akkor vagy hozzátoldanak valami reklámanyagot, vagy húznak a szövegből.

A korrektúrát rendszerint a szerzőn és a szerkesztőn kívül egy kiadói vagy külsős korrektor is „megolvassa.” Erre azért van szükség, mert a gyakorlott szem olyan hibákat is észrevesz, amelyek fölött a felületes vagy az érzelmileg befolyásolt olvasó átsiklik.

Jó, ha a szerző nagyjából ismeri az adott kiadónál szokásos korrektúrajeleket. Sok fölösleges munkától szabadíthatja meg saját magát és a többi résztvevőt, ha következetesen, egyértelműen és jól olvashatóan javít. Az általánosan elfogadott jelek és szabályok megértéséhez számos minta található az interneten, de a biztonság kedvéért mellékelek egyet. (Vannak kiadók, amelyek saját korrektúrajeleket használnak. Az angol-amerikai korrektúrajelek például sok szempontból mások, mint amilyeneket a magyar kiadói-nyomdai gyakorlatban használunk.)

Nem árt, ha a szerző és a szerkesztő is megtart egy fénymásolt levonatot, hogy a következő korrektúrafordulóban ellenőrizni tudja, a nyomda jól hajtotta-e végre a javításokat.

Szokás – bár nem kötelező -, hogy a kiadó a második levonatot is elküldi a szerzőnek. Hagyományosan az első levonat a „hasáb,” a második a „tördelt,” de mint említettük,  a számítógépen készült szedés mindjárt oldalba van tördelve. Azt azért illik fejben tartani, hogy minden újabb korrektúraforduló további költség, és esetleg a könyv megjelenését hátráltatja. A szerzőt ugyan gyakran elfogja a kétségbeesés, amikor a szövegét nyomtatásban látja, és újabb meg újabb javításokat szeretne tenni a kéziraton, de ilyenkor a kiadónak-szerkesztőnek nem árt határozottan fellépni.

A második levonatot a szerkesztő „imprimálja,” vagyis aláírásával igazolja, hogy az anyag nyomtatható. Az imprimált levonat alapján a nyomda (vagy egy stúdió) filmet vagy CD-t készít a kiszedett szövegről, a film/CD alapján pedig nyomólemez készül. Néha előfordul, hogy a kiadó a filmről „utánnézőt” vagy régebbi kifejezéssel: „szalmiákot” kér, és ezen ellenőrzi, hogy az utolsó javításokat is rendben átvezették-e. Sokszor azért sem árt utánnézőt kérni, mert „levilágításkor” megtörténik, hogy bizonyos számítógépes jelek, színek vagy képletek, ábrák eltűnnek, átalakulnak. Ilyenkor újra le kell világítani az anyagot, nehogy hibásan jelenjen meg a könyv.

A végleges kézirat

Miután a szerző kijavította a kéziratot a bírálók és a szerkesztő észrevételei alapján, beadja a végleges kéziratot. Korábban már szó volt róla, hogy rendszerint a szerződés rögzíti, hány példányban, milyen formában (sortáv, betűméret, leütések száma – papíron és/vagy flopin, CD-n) kell leadni a művet. Egyes kiadók azt kérik a szerzőtől, hogy az általuk használt szövegszerkesztő programmal és a náluk szokásos formában adja le a művet. Ha erre képtelen, neki kell megfizetni a begépelés költségét.

Ugyancsak a szerződés rendelkezik arról, hogy a kéziraton kívül mit kell még beadnia a szerzőnek. Ezzel részletesebben a „Szerző”-ről szóló fejezetben foglalkozunk.

Most következik az a folyamat, amit lehet röviden meghatározni: „a szerkesztő megszerkeszti a kéziratot,” és lehet hosszú oldalakon keresztül részletezni. Anélkül, hogy ezt a munkát misztifikálnánk, egy-két kérdésnél érdemes hosszabban elidőzni.

A szerkesztés, ahány könyv, annyiféleképpen zajlik. Voltaképpen láthatatlan munka (újonnan alakuló kiadók gyakran és szívesen el is felejtkeznek róla), mégis nélkülözhetetlen.

Szerkesztés során a szerkesztő (nem először és nem utoljára) alaposan átolvassa a kéziratot. Sok minden megváltozott benne azóta, hogy először meglátta, tehát mindenekelőtt azt nézi, hogy ezektől a változtatásoktól előnyére változott-e a kézirat. Kijavítja a még benne maradt elütéseket, az esetleges pontatlanságokat, összeveti a főszöveget a kiegészítőkkel (tartalomjegyzék, mutatók, jegyzetek).

Vannak, akik úgy értelmezik ezt a munkát, hogy a szerzővel együtt szóról-szóra, betűről-betűre átdolgozzák a kéziratot. Láttam olyan kitűnő stílusérzékű szerkesztőt, aki egy kilencszáz oldalas kéziratból csinált háromszázat, mások gyakran néhány elütés kijavítása után egy betűt se változtatnak a kéziraton. Vannak, akik olyan nyomdakész kéziratot adnak tovább, ami akár meg is jelenhetne, mások az oldalak kialakítását, a képek elhelyezését a műszaki szerkesztőre bízzák. Nyilvánvalóan ez az utóbbi megoldás drágább, mert több korrektúrafordulót igényel.

Alapvető szempont, hogy változtatni a szövegen csak a szerző hozzájárulásával szabad. Végül is ő viseli a megjelenés terhét, kockázatát, és ő élvezi az előnyeit is. Nem helyes, ha a szerkesztő a szerző elé akar lépni, helyette akarja megírni a könyvet. Sokszor nagyon kényes egyensúlyi helyzetben kell manővereznie, hogy minden illetékes úgy érezhesse: megvalósult az elképzelése, és lehetőleg senki ne sértődjön meg.

Említettük, hogy a szerző és a kiadó érdekei nem mindig esnek egybe. A terjedelemtől a színek számáig, a megjelenés időpontjától a könyv marketingjéig sokféle szempontot értékelhet másként a két fél. A szerkesztőnek arra kell törekednie, hogy lehetőleg egyik fél érdekei se sérüljenek.

A szerkesztő voltaképpen a mű egyik első olvasója. Sok mindent észrevesz, amit a szerző nem: a felesleges ismétléseket, a logikátlanságot, a bőbeszédűséget, dagályosságot vagy éppen a túlzott szűkszavúságot, a homályosságot, a félreérthető mondatokat.

Jó, ha a szerkesztőnek az első pillanattól kezdve határozott elképzelése van a könyvről vagy a sorozatról. Tudja, hogy kiknek szánja, mikor, milyen formátumban és mennyiért fog megjelenni, és ehhez a „vízióhoz” választja a legmegfelelőbb stiláris, formai, technikai és marketing eszközöket.

A szerkesztő feladata, hogy „felszerelje” a kéziratot: elkészítse a fülszöveget, a címnegyedet, a szerkesztői jelentést, az ismertetőket, a végleges ábralistát, a nyomdai „táskát,” és ahol ez szokás, megcsinálja a tervlapot, adatlapot, a honor kiutalást.

A kézirat ezek után továbbkerül a műszaki szerkesztőhöz vagy egy design stúdióhoz. A grafikai szerkesztő beszerzi a szükséges ábrákat, a műszaki szerkesztő tipográfiai tervet vagy forgatókönyvet készít. Az előbbi tartalmazza a betűfajtát és méretet, a címfokozatokat, egy-egy oldal tipográfiai elrendezését. Az utóbbi rendszerint az első hasáblevonat beérkezése után készül, amikor a műszaki szerkesztő az ábrákat és a szöveget az oldal tükörméretéhez igazítva betördeli, vagy ahogy ezt régebben csinálták:  oldalanként felragasztja egy aprókockás lapra. Ez a fajta tervezés a számítógépes nyomdai előkészítés térhódításával mára háttérbe szorult, mivel fárasztó, időigényes és gyakran felesleges; amit a műszaki szerkesztő ollóval, ragasztóval órákon át csinál, azt a számítógépen percek alatt meg lehet valósítani.

A nyers kézirat útja

Noha a megjelenésig tartó 5-9 hónap voltaképpen egybefüggő folyamat, ahol a részegységek sokszor egymásba csúsznak, felcserélődnek, most mégis kiragadunk négy olyan fázist, amelyen keresztül leírható a könyv születése.

  •  A nyers kézirat leadása
  • A végleges kézirat leadása
  • A levonatok
  • Az imprimatúra

A nyers, illetve a végleges kézirat leadási határidejét rendszerint a szerződés rögzíti: ettől eltérni csak indokolt esetben lehet. Szokás írásban is rögzíteni, hogy egy kézirat beérkezett a kiadóba, mert későbbi viták esetén ez fontos hivatkozási pont  a szerzőnek és a kiadónak is.

Nem árt, ha a szerző már a nyers kézirathoz mellékel egy ábralistát, amelyben részletesen leírja, hogy az adott szövegrészhez milyen illusztráció szükséges (rajz, grafikon, táblázat, kotta stb. vagy fénykép), és nagy segítséget jelent, ha tudja egy-egy fénykép lelőhelyét. A fényképek beszerzése a kiadó dolga, de a szerző megkönnyíti a keresést, ha pontos adatokkal szolgál. Viszonylag könnyű a keresés, ha mondjuk a Lánchídról kér egy esti képet, a háttérben a Várral. A grafikai szerkesztő ilyenkor (valóságosan vagy az interneten) ellátogat valamelyik képügynökségre, átnézi a kínálatot, és beszerzi a legjobb képet. Nem ilyen egyszerű, ha a földrajzkönyv írójának eszébe jut, hogy a földmozgások bemutatásához a San Franciscóban leszakadt Tacoma-híd fényképét szeretné betenni. Az internetes keresőprogramok sokat segítenek, de nem biztos, hogy a világhálóról leszedett kép nyomdai szempontból megfelelő, másrészt sokszor nehéz és időigényes kideríteni egy-egy fotó jogtulajdonosát. Vagyis jó, ha a tankönyvben érdekes illusztrációk vannak, de a szóba jöhető képek kérdését a szerzőnek is, a kiadónak is kellő rugalmassággal kell kezelni.

Jó, ha a nyers kézirat terjedelme nagyjából annyi, amennyiről a szerződő felek megegyeztek. Aki idáig jutott az olvasásban, nem fog meglepődni ezen, mert tudja, hogy a kiadó előzetes terveiben a megbeszélt terjedelemhez készült a kalkuláció, ennek alapján rendelték meg a papírt, netán így is hirdették meg a katalógusban. Nem jó, ha a kézirat a tervezett terjedelemhez képest fele akkora, és az se szerencsés, ha háromszor több. Gyakorlott szerkesztőnek mindkét véglet ismerős, de tudja, hogy ebből számos kellemetlen kalamajka származik.

A nyers kézirat a beérkezés után elkerül a bírálókhoz. A bíráló rendszerint egy vagy több felkért külső szakember, a szaktárgy kiváló ismerője, aki részletes bírálatot ír, valamint javaslatot tesz arra, hogy mit és hogyan kell kijavítani a kéziratban. A kiadók rendszerint két szakmai lektorral olvastatják a kéziratot, akik közül az egyik gyakorló tanár, hiszen nem mindegy, hogy egy majdani tankönyv mennyire használható a mindennapi tanári munkában. Nyelvkönyv esetében anyanyelvi lektorral is elolvastatják a kéziratot.

Már a bíráló személyének kiválasztása is bizonyos diplomáciai képességeket igényel, de legalább ilyen nehéz eldönteni, hogy mit kezdjen a szerző és a szerkesztő a megjegyzésekkel. Abban nem lehet vita, hogy a hibákat, tévedéseket, a szembeszökő aránytalanságokat, a torzításokat, pontatlanságokat ki kell javítani. De hogy egy kérdést az egyik szakember így lát, a másik úgy, hogy egy eseménysorból ki mit tart fontosnak vagy hogy egy nyelvkönyvben mennyi legyen az egyes készségek fejlesztésére szánt gyakorlatok mennyisége, melyik korosztálynak milyen szöveg megfelelő, ezek rendkívül szubjektív dolgok, és egy másfajta megközelítés elfogadásáról sokszor nagyon nehéz meggyőzni a szerzőt. Ugyanakkor a bíráló nevének feltüntetése egyben garancia, hogy a kézirat szakmailag megállja a helyét. Tehát a bíráló igénye is jogos, hogy csak olyasmihez adja a nevét, amit maradéktalanul vállalni tud.

Nyelvkönyv esetében nem árt, ha a szerkesztő körültekintően jár el az anyanyelvi bíráló kiválasztásában. Sokszor nem mindegy, hogy az illető mióta él Magyarországon, mennyire tartja a kapcsolatot az anyaországgal, és túl azon, hogy tökéletesen ismeri a saját nyelvét, melyik területen igazán otthonos. Sok itt élő külföldinek éppoly kevés ismerete van a nyelvtanról, stilisztikáról, helyesírásról, mint egy átlagmagyarnak a magyar nyelv sajátosságairól. Vagyis nem árt, ha az anyanyelvi lektor javaslatai mellett fél szemmel egy mérvadó szótárra is sandít a szerkesztő, ha egy-egy szó egybe- vagy különírásával, kiejtésével vagy elválasztásával kapcsolatban kételyei merülnének föl. Csak a példa kedvéért: néhány éve elég jelentős változásokat hajtottak végre a német helyesírásban. Nem biztos, hogy minden tartósan itt élő német (vagy osztrák, svájci) kellően a tudatában van ezeknek a változásoknak.

Ezek után a beérkező bírálatokkal együtt a szerkesztő visszaküldi a kéziratot a szerzőnek. A szerző (vérmérsékletéhez képest) a megjegyzések, javaslatok figyelembevételével átjavítja és véglegesíti a kéziratot, majd visszaküldi a kiadóba. Ez a momentum leírva egyszerűnek tűnik, a valóságban sok kalamajka lehet belőle. Mint föntebb említettük, a szerző (a szerkesztő) és a bíráló nézetei nem mindig esnek egybe. Ilyenkor nagy türelemre van szükség, hogy “a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon,” ahol is végső soron a káposzta a kézirat!

Média

Recenzió, média megjelenés

Nálunk az utóbbi nem nagyon szokásos, de olyan országokban, ahol kiemeltebb helyet kap az oktatás, ahol a napilapoknak, rádiónak, tévének van iskolai melléklete vagy kifejezetten az oktatással kapcsolatos műsora, részlege, a kiadók komoly reményeket fűznek a médiában való megjelenésre. Egy-egy új könyv jól elhelyezett reklámja sokkal hatékonyabb, mint akárhány postai küldemény vagy személyes találkozó. Az egyik angol szerkesztői kézikönyv írója egyenesen azt mondja, hogy egy könyvterv elfogadásakor vagy elutasításakor komolyan mérlegelik az író megjelenését, közszereplői erényeit.

Amíg ez a fajta népszerűsítés nálunk nem kap komolyabb terepet, a kiadók a pedagógiai vagy a szaktárgyi lapokban, regionális hírlevelekben, népszerű tudományos folyóiratokban vagy saját időszakos kiadványaikban próbálják elhelyezni reklámanyagaikat. A kisebb-nagyobb könyvismertetők elkészítése sokszor időrabló és fölösleges tevékenységnek tűnik, de a kiadónak minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy az új kiadványairól értesüljenek a potenciális felhasználók. Ilyen marketingeszköz az éves, a tantárgyi vagy egy akcióra megjelentetett kataólus vagy szórólap is.

Internet

A felhasználókkal kialakított kapcsolat egyik újabb, és egyre hatékonyabb eszköze, hogy a kiadók saját honlapjukon, sőt, egyes könyvek honapján tesznek közzé letölthető anyagokat. Az internetes kapcsolattartás nagy előnye, hogy kétirányú: a felhasználó közölheti észrevételeit a kiadóval, a kiadó pedig újabb és újabb kiegészítőkkel láthatja el a vásárlóit. Egyes kiadók azzal próbálkoznak, hogy klubokat toborozzanak a világhálón a könyvek használóiból, akik közvetlenül is felvehetik a kapcsolatot egymással. Mások teszteket, kvízjátékokat, és további kiegészítő anyagokat adnak a könyvhöz. A bejelentkezők egyben a kiadó vásárlói adatbázisát is bővítik, de gyakran hasznos információkat is nyújtanak a könyv erényeiről, hibáiról, valamint a felhasználók koráról, területi elhelyezkedéséről.

Kezdő vagy a tankönyvírás iránt érdeklődő szerző, szerkesztő számára nem is javasolhatnék hasznosabbat, mint hogy elsőként keresse fel a kiadó honlapját, és onnan tájékozódjék a kiadó profiljáról, a szerkesztőségekről, a kontakt-személyekről. De ha nincsenek is tankönyvírói ambíciói, akkor is érdemes magyar és külföldi kiadók honlapján barangolni, regisztrálni, feliratkozni a hírlevelükre.

Azokban az országokban, ahol a távoktatás bevett gyakorlat, az internet is ennek szolgálatába állt: a tanulók a világhálón keresztül kapják meg a tananyagokat, küldik be a teszteket, amiket megintcsak az interneten keresztül értékel egy kijelölt tutor.

Bizonyos, hogy ez az eszköz még nagy fejlődés előtt áll, de úgy tűnik, hogy erre a mai magyarországi oktatásirányítás is mind jobban felfigyel.

%d blogger ezt kedveli: