Skip to content

Kell-e nekünk tankönyvpiac?

április 30, 2014

 

Most, hogy az állam lényegében megszüntette a tankönyvpiacot, felvásárolta a piac két meghatározó kiadóját és a szűkített tankönyvlista alapján ellehetetlenítette a többi kiadót, felvetődik a kérdés: várható-e, hogy jobb gazdája lesz a tankönyveknek, mint a versenyszabályokon alapuló piac.

Azt gondolom, hogy nem. Amivel nem akarom azt mondani, hogy az utóbbi évtizedekben kialakult tankönyvpiac minden szempontból jó volt és minden igényt kielégített. Olyan szabályok mentén jött létre, amelyek középpontjában a vásárló, a felhasználó, a tanuló és a tanár álltak. A vásárlói igények, és nem egy ködös, átláthatatlan állami akarat döntötték el, hogy egy tankönyv vagy könyvsorozat sikeres lett vagy megbukott.

A tankönyv sajátos eszköz a nemzeti művelődés újratermelésének folyamatában: egyfelől árucikk, gazdasági és oktatási szereplők produktuma, másfelől szellemi termék, tükre az adott kor tudásának, illeszkedik a kor oktatási-nevelési rendszerébe, kielégíti az oktatáspolitika és az iskolarendszer követelményeit, a vásárlók-felhasználók igényeit.

A diktatúrából a plurális demokráciába való átmenet során sokszínűvé vált az oktatás, ezzel együtt többféle tanári-tanulói igény jelentkezett, és az igények változásával többféle tankönyvre, újfajta fejlesztési és elosztási rendszerekre volt szükség.

 

A tankönyvpiac kialakulása

A rendszerváltás előtt az 1949-ben alakult Tankönyvkiadó Vállalat (nyilván nem véletlenül: a Művelődési Minisztérium épületének egyik emeletén) volt a tankönyvellátás szinte kizárólagos letéteményese.

A rendszerváltást követően egyrészt létrejöttek, másrészt a Tankönyvkiadóból leszakadva, önállóan is megjelentek magán kiadók és felbukkantak külföldi kiadók. A külföldiek előbb az állami kiadók leányvállalataként próbáltak betörni, aztán ki-ki saját céget létesített vagy csak a terjesztőkön keresztül volt jelen a piacon.

A kilencvenes évek második felére a nagyjából 14-16 milliárdos forgalmú tankönyvpiacot tíz-tizenkét nagyobb és több tucatnyi kisebb kiadó uralta. Tantárgyak és iskolatípusok szerint idővel bizonyos profiltisztulás is lezajlott: egyesek az általános iskola alsó vagy felső tagozatán jutottak vezető pozícióhoz, mások a középiskolában, megint mások egy-egy tantárgycsoportra vagy iskolatípusra specializálódtak. A tankönyvpiac kialakulására és változásaira szemléletes az alábbi három adat:

1991/1992:       2 kiadó, 184 kiadvány

2000/2001:      183 kiadó, 5151 kiadvány

2011/2012:       53 kiadó, 3700 tankönyv

A kezdeti lelkesedés – és ezzel együtt a túlkínálat – idővel mérséklődött, a piac konszolidálódott. Az elmúlt huszonöt év alapvető jellemzője maradt, hogy a kialakuló tankönyvpiac rendjét alapvetően az állam határozta meg: egyfelől tantervekkel körvonalazta-előírta, mi legyen a könyvekben, másfelől az akkreditációs eljárással felügyelte, jóváhagyta vagy kiselejtezte a benyújtott könyveket. A tankönyvlista választéka megnőtt: átlagosan egy-egy évfolyamon, egy-egy tantárgyhoz 7-14-féle kiadvány közül lehetett választani. Voltak, akik szerint fölösleges ekkora választék, mások arra hivatkoztak, hogy vannak országok, ahol ennél jóval nagyobb a kínálat, megint mások azzal érveltek, hogy egyes országokban (például Finnországban!) egyáltalán nincs tankönyvlista, és kizárólag a tanártól függ, hogy milyen tankönyvet használ.

 

Mire jó a tankönyvpiac?

Már a rendszerváltás idején, de azóta is gyakran fölmerül a kérdés, hogy kell-e egyáltalán piaci viszonyokat bevinni egy alapvetően nem piaci alapon működő oktatási rendszerbe? Jobb lett-e ettől az oktatás színvonala? A piac, a bővülő tankönyvválaszték nem azért jött létre, mert az állam ki akart vonulni a tankönyvellátásból, és a kiadókra akarta átruházni a jó könyvek fejlesztésének terhét. Az állam – helyesen – „rájött,” hogy az oktatás tartalma helyi szinten dől el. A rendszerváltással párhuzamosan hatalmas paradigmaváltás indult el az oktatásban. A központi akaratot fölváltotta a helyi kezdeményezés, az osztályteremben a frontális munkát a csoportos foglalkozás, az egyen-tudást az egyéni készségek-képességek fejlesztésére való odafigyelés. Az állam föladta azt az elképzelést, hogy a diákok csak központi akarattal és iránymutatással képezhetők sikeres felnőtté, és a kimeneti pontok (pl. az érettségi) ellenőrzését megtartva, a helyi közösségekre, az iskolákra, a tanárokra bízta a sikerhez vezető egyéni útvonalakat. A tanárok és a kisebb közösségek természetesen a helyi igényekhez – a tanulók, az iskola, a régió speciális szükségleteihez jobban idomuló – könyveket kerestek. Az egyen-tankönyvek helyett a tényleges szükségleteket kielégítő könyveket akartak.

A másik oldalon a kiadók is kénytelen voltak fölismerni a változó fogyasztói igényeket. Ha talpon akartak maradni, a fenti paradigmaváltást jobban tükröző könyveket kellett fejleszteniük. A terebélyesedő piacon az új fejlesztésű könyveknek korszerűbb tartalmi és formai megoldásokra, marketingre volt szükségük. A szélesedő választékot tehát a kereslet és a kínálat szabályai alakították. Korszerűbbek, szebbek, felhasználóbarátok lettek a könyvek. De baj ez? Ha akarjuk, ha nem, az élet szinte minden területén piaci viszonyok között élünk. Miért kéne kivonnunk és valami lombikba zárnunk az iskolát és benne a tankönyveket?

 

Érvek és ellenérvek

2010 óta fölerősödött a piac ellenzőinek hangja. Érvelésük szerint a piac károsan befolyásolta az oktatást, mert

  • drágábbak lettek a tankönyvek, mivel a kiadók csak a minél nagyobb profitra törekszenek és felsrófolják az árakat,
  • áttekinthetetlen lett és fölöslegesen bővült a tankönyvválaszték,
  • a szabad tankönyvválasztás nem hozott áttörést a minőségi oktatásban, az eredmények nem lettek jobbak sem a hazai, sem a nemzetközi mezőnyben,
  • az állam jobban tudja, melyek a korszerű oktatás céljai és követelményei, mire van szüksége a diákoknak a siker eléréséhez, és ezt a közvetlenül állami irányítás alá vont kiadó(k) hatékonyabban tudja/ák közvetíteni,
  • az állam (EU-támogatások bevonásával) célzottan és hatékonyabban tudja fejleszteni a megváltozott oktatási helyzethez jobban idomuló tankönyvek születését.

Vizsgáljuk meg a fenti állításokat:

  • Drágább lett a tankönyv a piaci körülmények között? Kérdés, hogy mihez képest? A rendszerváltás előtt szinte jelképes összegbe kerültek a silány papírra nyomott, széteső, (mellesleg alig használt), unalmas és csúnya tankönyvek. Ehhez képest a mai fejlesztések valóban többe kerülnek. Drágább lett a hozzáadott szellemi érték, drágább a papír, a nyomda, a szállítás. (Ugyanez mondható el más könyvek esetében is: még emlékszünk az 5 Forintos Olcsó Könyvtári könyvekre, a 30 Forintos regényekre, verseskötetekre. Ugyanezek a művek ma 1500-3000 Forintért kaphatók.)
    A magyar tankönyvek nemzetközi összehasonlításban nem drágábbak, inkább olcsóbbak, mint külföldi vetélytársaik. Nem lett igaz az a feltételezés sem, hogy a külföldi kiadók fokozni fogják az árversenyt. A minisztérium által bevezetett árkorlát inkább arra ösztönözte a kiadókat, hogy a rendelkezésükre álló fejlesztési keretet költséghatékonyan használják fel. A nyereség elsősorban nem a könyv árából, hanem az eladott példányok hasznából képződött, tehát minél sikeresebb egy könyv, fajlagosan annál olcsóbb az előállítása, és minél többet lehet eladni belőle, annál nagyobb hasznot termel.
    Ugyanakkor kérdés, hogy pusztán attól, hogy mostantól az állam finanszírozza a könyvek íratását, gyártását, terjesztését, olcsóbb lesz-e a könyv. Lejjebb lehet-e szorítani a jogdíjakat, a papír- és nyomdaköltséget, a szállítás díját, ha nem egy kiadó munkatársa, hanem egy állami alkalmazott köti a szerződéseket? Nem nagyon hiszem.

 

  • Önmagában baj-e az, ha egy árufajtából többféle is kapható? Zavarja-e bárki szemét, ha az utcán többféle autót lát? Hogy tucatnyi katalógust kell végigböngésznie, ha a hálószobájába új heverőt akar venni? Baj-e, hogy van, aki a 1,5 %-os tejet szereti, van, aki a 2,8 %-ost, van, aki a nyers tejet vagy a kecsketejet választja?
    Nem hiszem, hogy a tanárokat, a szülőket vagy a diákokat zavarta a bővülő kínálat. Inkább a kiadók berzenkedtek, ha jól futó sorozataik mellett megjelent egy másik kiadó új sorozata. Kétségtelen, hogy a bővülő kínálat arra ösztökélte a kiadókat, hogy pontosabban tervezzenek, költséghatékonyan állítsák elő a könyveiket és jól megválasztott marketing stratégiával tegyék láthatóvá az új fejlesztéseiket, keltsék fel irántuk a potenciális vásárlók figyelmét.

 

  • Tény, hogy pusztán attól, hogy szebb, korszerűbb, jobb tanulási módszereket kínáló, a diákok igényeit jobban kiszolgáló tankönyvek születtek, még nem javultak látványosan a tanulók eredményei. A PISA-vizsgálatok azt mutatják, hogy Magyarország egy lefelé tartó spirálba került, amelyből a közeljövőben nemigen tud kiszállni. De ezért ne a tankönyveket kárhoztassuk. Illetve azt se mondhatjuk, hogy régebben azért voltak jobbak az eredmények, mert a könyvek csúnyák és unalmasak, sok szempontból elavultak voltak. Annál inkább állíthatjuk, hogy egy korszerű ismereteket tartalmazó, jól tanítható és tanulható könyv, digitális kiegészítő ideális támogatója lehet a megújuló oktatásnak. Ez utóbbinak számos gazdasági és szociális, kulturális, képzési és igazgatási előfeltétele van. Mindezek együttes változásától remélhető, hogy a diákok jobb eredményeket érnek el itthon és a nemzetközi színtéren.

 

  • Az állam – esetünkben a minisztérium vagy az aktuális oktatáspolitika kitalálói és végrehajtói – nem tudják, mik a valós igények helyi szinten, az egyes iskolákban, az osztálytermekben. Épp fordítva gondolkoznak: felkent prófétái kitalálják, hogy mit, hogyan és miből kell tanítani, és ehhez az elmélethez igazítják a tanterveket, az oktatási rendszert és a tankönyveket. Hogy mekkora károkat okozhat az efféle állami beavatkozás, annak jellemző példája lehet a Berlusconi vezette olasz kormány oktatáspolitikája.
    Mariastella Gelmini, olasz oktatási miniszter, Berlusconi jobbkeze számos úgy nevezett „költségcsökkentő” reformot vezetett be és néhány év alatt az általános iskolától az egyetemig fenekestül felforgatta az olasz oktatási rendszert. Újra bevezette az iskolaköpenyt és a magatartás osztályzatot; kedvenc (tév)eszméje volt, hogy ha visszatérünk a régi jó módszerekhez, akkor visszajön a régi jó minőség is. Bezáratott sokezer iskolát, elbocsátott sok tízezer tanárt azzal, hogy alsó tagozaton egy osztályban csak egy tanár taníthat, kihajított sok ezer külföldi vendégtanárt az egyetemekről, és folytathatnánk a sort. Évekkel ezelőtt az olasz tankönyvkiadós kollégák arról panaszkodtak, hogy a miniszter asszony drasztikusan lecsökkentette a könyvek árát, és számtalan rendelettel kuszálta össze az akkreditációt.
    Berlusconi csúfosan megbukott. S hogy hová vezetett a „régi jó módszerek” újbóli bevezetése? Ide:italy_studentsprotest.jpeg.size.xxlarge.letterboxAz állam nem lehet jó gazdája a frissen megvásárolt kiadóknak. Átláthatatlanná teszi az érdek- és felelősségi viszonyokat, presztízs- és politikai szempontokat kever oktatási kérdésekbe, lomhaságra, tunyaságra, pazarlásra, felelősség-áthárításra szoktatja a könyvkészítőket. Az állami kiadó ellustul, átveszi az állami monopolhelyzet pöffeszkedését, a parancsuralmi rendszert. Nem motiválja semmi, hogy újítson, új területeket hódítson meg, új módszerekkel küzdjön a felhasználók kegyeiért. Ő az állami akarat feltétlen kiszolgálója, de az eredményekért éppúgy nem felelős, mint a kudarcokért.
    A múltban nemegyszer előfordult, hogy a képződött – és fejlesztésre használható – nyereséget az állam egyszerűen elvonta a saját kiadójától. Máskor a nyomdai megrendeléseket vagy éppen a kiadó privatizációját játszotta át kormány közeli cégeknek.
    Arra, hogy az állami szerepvállalásról milyen téveszmék keringenek, jó példa egy frissen napvilágot látott kommüniké a tankönyvellátásért felelős miniszteri biztos tollából: „Az államnak nemcsak felelőssége, hanem szerepe is kell, hogy legyen gyerekeink oktatásában. A Magyar Állam minden család, minden gyerek érdekét képviseli.” (Index, 2014.04.29. http://bit.ly/1hMbkK1 ) És hogy ki ellen kell megvédenie a Magyar Államnak a családok érdekeit, az a nyílt levélből egyértelműen kiderül: a kapzsi, nyerészkedő kiadókkal szemben!
    Más kérdés, hogy vannak országok, és hosszabb távon talán nálunk is elképzelhető, hogy az állam ingyenessé tegye a tankönyveket, és a kiadó költségeit (az eladott példányok után) ne a vásárlókkal fizettesse meg, hanem a költségvetésből finanszírozza. A jelenlegi elszámolási rendszer – vagyishogy kinek ingyenes, kinek kedvezményes és kinek teljes árú a könyv – zavaros, és ráférne egy alapos átgondolás. De ez nem érintheti a kiadók jogát, hogy a saját pénzükből minél több korszerű, felhasználóbarát könyvet fejlesszenek, és a tanárok jogát, hogy a gazdag választékból szabadon, a nekik legmegfelelőbb taneszközöket válasszák ki. Az „ingyen tankönyv” és a tankönyvpiac nem egymást kizáró fogalmak.

 

  • Nagyon jó, hogy az állam (EU-s források bevonásával) kísérleti könyvek és digitális kiegészítők fejlesztésébe kezdett. A fejlesztés tőkeigényes. Akkora összeg, amennyi a tankönyvek átfogó korszerűsítésére kell, egy-egy kiadóban – a piac szűkössége, a fejlesztés tőkeigénye és a kis példányszámok miatt – soha nem volt. Az tehát üdvös lehetne, hogy az átfogó fejlesztést most az állam – illetve egy erre kijelölt költségvetési intézmény, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet – magára vállalta. (A napi sajtót böngészve csak reménykedhetünk, hogy ezúttal a TÁMOP-pénzek időben megérkeznek, arra és akkor sikerül elkölteni, amire szánták, és ami minden résztvevőnek jó.)
    Ilyen átfogó programmal már az előző kormány is kísérletezett. A „Kompetencia alapú oktatási programcsomagok fejlesztése” 2002-ben indult, amikor a kormány hatalmas tőkeinjekcióval elindította a Sulinova-programot. De éppen az akkori program csődje lehetne intő példa arra, hogy az állam (vagy annak „outsourcing”-olt intézményei) a piaci és az aktuális oktatási és tankönyves rendszert megkerülve, nem valódi piaci szereplőkként nem érhetnek el tartós sikert. Az akkoriban létrehozott hatalmas modul-rendszer sehova nem illeszkedett, inkább zavart keltett a piacon, minthogy jótékonyan beépült volna az oktatás-nevelés rendszerébe. A program irányítói és írói egyébként kitűnő oktatáspolitikusok, módszertanosok, tanárok voltak, de semmilyen kiadói-szerkesztői és piaci tapasztalattal nem rendelkeztek. Az elkészült modulok módszertanilag korszerűek voltak, de se tartalmilag, se technikailag nem voltak megszerkesztve. Utólag derült ki, hogy az átvett és felhasznált anyagok, hang- és képi illusztrációk jogdíjával nem számoltak, és ez az összeg olyan tetemes, hogy az jóval meghaladná a projekt költségvetését. Nem volt megoldott az összegyűlt anyag nyomdai előállítása, a sokszorosítása és az iskolákba való eljuttatása.
    Ahogy a Sulinova-program esetében kiderült, félő, hogy a mostani fejlesztésre is ez a sors vár: a létrehozott könyvek, programcsomagok, digitális kiegészítők nem mindent megoldó csodaszerek; csak egy működő piacon találhatják a helyüket, és nem helyettesítik a többi kiadó korszerű, sokéves tapasztalattal kifejlesztett kiadványait.
    A „kísérleti tankönyvek” megálmodói büszkén hirdetik, hogy egy-egy könyv átlagára 350-400 Ft, és hogy minden egyes könyvet kipróbálnak a programban résztvevő iskolák, a beérkező véleményeket pedig hasznosítják a könyvek véglegesítése előtt.
    Azt gondolom, hogy mindkét állítás szép ábránd, de a valóságban nem tartható. 350-400 Ft egy liter benzin ára, nem egy sokszerzős, igényesen kialakított, jóféle anyagokból összeállított (illusztráció, design, nyomás, papír, kötés), és az iskolákba kiszállított tankönyvé. Az EU-s támogatás a program létrehozására szól: még ha fedezi is (bár ezt is kétlem) az egyszeri előállítás költségeit, az utánnyomás és a terjesztés költségeit biztosan nem.
    A kipróbálás minden tankönyvkészítő álma. A valóság azonban az, hogy egy már összeállított, oldalba tördelt anyagot az idő rövidsége és a gyakran egymást kioltó tanári reflexiók miatt nem lehet újratördelni. Kinek adjon igazat a szerkesztő, ha az egyik tanár szerint X, Y és Z vers mutatja be legjobban egy költő életművét, a másik tanár viszont A, B és C verset tartja a legfontosabbnak? Ha a nyelvtörténészek egyik csoportja a finnugor nyelvrokonságra esküszik, a másik viszont a török vagy ázsiai rokonságot hiányolja? Ha a történészek társadalma is megosztott egy-egy személyiség vagy esemény megítélésében?

A tankönyvpiac megszüntetése hosszabb távon szembemegy minden észérvvel, gazdasági, oktatási és módszertani szemponttal. A jövő az egyéni útvonalakon alapuló tanulásé, és ehhez széles (papír alapú és digitális) tankönyvválasztékra van szükség. A mostani intézkedés kárt okoz az oktatás minden szereplőjének, és sok-sok pénzbe és energiába kerül, amíg sikerül visszaállítani a piaci viszonyokat a romokon.

Advertisements

From → A tankönyvpiac

Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: