Skip to content

A szerkesztő 2.

május 19, 2012

Utaltunk már az előző bejegyzés elején látható karikatúrára. Az utóbbi idők technikai és szerkezeti változásai azt az illúziót kelthetik, hogy a szerkesztői munka alapvetően megváltozott. Még többen emlékeznek azokra az időkre, amikor a kiadó a szó hagyományos értelmében vett szellemi műhely volt, ahol a szerzők-szerkesztők szinte több időt töltöttek, mint otthon, amikor egy mű megjelenése igazi szenzációnak számított. Ennek az időnek talán vége. És egy tankönyv megjelenése – néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve – soha nem számított szenzációnak.

A változások ellenére mégis maradt néhány olyan jellemzője a szerkesztői munkának, amely túlél mindenfajta újítást. Ezek azok a vonások, amelyek összekötik a múlt és a jövő könyvkészítőit, és amelyek összefűzik a mai magyar szerkesztőket német, orosz vagy amerikai kollégáikkal.

A vonások egy része megfogalmazható. Ilyen például az alázat. A szerkesztő tudja, hogy a munkája nélkülözhetetlen, de ő maga a mű elkészültében csak katalizátor lehet. Nem véletlen, hogy egy mű születését a valódi születéshez szokták hasonlítani. És ebben a folyamatban a szerkesztő „csak” a bába szerepét vállalhatja. Tudását, tapasztalatát, jártasságát latba vetve részese lehet egy folyamatnak, amikor véget nem érő éjszakai telefonokból, lefirkantott ötletekből, hosszadalmas vitákból végül is maradandó érték: szellemi termék születik.

De azt is tudja, hogy soha nem léphet a szerző elé, fölé. A szerkesztőnek lehetnek ötletei, javaslatai, amelyekkel jobbá tehető a kézirat, de végül is nem ő írja a művet, nem ő vállalja érte a felelősséget. Osztozik a kudarcban és a dicsőségben, de soha ne tévessze össze magát az ötlet kidolgozójával. Magyarországon több mint fél évszázada szokás, hogy a könyv végén (vagy épp az elején) feltüntetik a felelős szerkesztő nevét. (Ne menjünk most bele, hogy ez a szokás épp akkor születetett és vált kötelezővé – az ötvenes években -, amikor a szerkesztő semmiért nem vállalhatott felelősséget.) Mindenesetre a szerző és a szerkesztő nevének elhelyezése, sőt a két név betűfokozata is pontosan jelzi a munkamegosztás jellegét, arányait. Ha korszakos felfedezés, ha falrengető hülyeség, az elsősorban a szerző érdeme vagy vétke, s csak másod- vagy harmadsorban a szerkesztőé.

Ilyen vonás a meghittség. Akár akarjuk, akár nem, a könyvkiadás egész folyamatát behálózza az ellentétes érdekek harca. Ellentétes vagy csak nehezen összeegyeztethető anyagi, erkölcsi, szakmai és jogi érdekek vezérlik a szerzőt és a kiadót. A szerző végül is egyedül áll egy testülettel szemben. Létrehozott valamit, ami egyelőre legféltettebb kincse, amit igazából nem szívesen ad ki a kezéből, aminek az erényeivel vagy hibáival még maga sincs tisztában. Manapság, amikor a kézirat sokszor e-mailben érkezik, a megbeszélések telefonon vagy az interneten zajlanak, szinte eltűnt az a pillanat, amikor a szerző először szembesül a közönyös, bátorító vagy ellenséges külvilággal, elszakítja azt a köldökzsinórt, ami a művével összekötötte. Vagy ahogy Kosztolányi rögzíti ezt a kivételes pillanatot a Nyomdafesték című rajzában: ilyenkor a szerző úgy érzi magát, mint akit vesztőhelyre visznek, de „…aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjetek, barátaim.”

Itt lép be a szerkesztő. Ő az, aki közvetít a szerző és a kiadó között, kezébe veszi (nem pökhendien, elutasítóan, kérkedve vagy kétkedve, hanem illő alázattal, bátorítóan, megértéssel, várakozással, reménykedve) a kéziratot, és a kiadói és nyomdai Szküllák és Karübdiszek között végigviszi a megjelenésig. Tagadhatatlan, hogy a szerkesztő egy kicsit kaméleon természetű: a szerzővel szemben a kiadó érdekeit, a kiadóval szemben a szerző érdekeit kell megjelenítenie, képviselnie. A maga módján gyakran mindkét félnek igaza van, de épp a mű megszületése érdekében a szerkesztőnek meg kell találnia a vitás kérdések legoptimáliosabb megoldását, a közös nevezőt. A szerző nem tartja be a határidőket? Hosszabb (vagy rövidebb) a kézirat, mint amiről a szerződés szólt? Több illusztrációt akar, mint amennyiben megállapodtak? Nem tetszik a könyv designja? Más  borítót szeretne? Kevesli a fülszöveg vagy a reklámanyag méltatását? Úgy érzi, hogy a kiadó anyagilag, erkölcsileg megkárosítja, be akarja csapni?

A szerzőnek mindig igaza van. Vagy ha nincs is mindenben igaza, éreznie kell, hogy a szerkesztő az ő érdekeit képviseli, az ő igazát védi. Kiadói körökben számos legenda él szerzők és szerkesztők együttműködéséről, nagy barátságok születéséről, és nagy vitákról, sértődésekről, gyűlölködésekről. Ne kutassuk, hogy ezek valójában igazi barátságok és ellenségeskedések voltak-e vagy csak a résztvevők pillanatnyi érdeke fűzte őket össze. A szorosan vett témánktól kicsit távolabb, időben jóval korábbi „nagy barátságokról” és eget-földet rázó összeveszésekről bőségesen tudósítanak a nagy irodalmi korszakok íróinak, szerkesztőinek levelei, visszaemlékezései. Olvassuk el Ady, Babits, Hatvany és Osvát, Ignotus vallomásait, perlekedését. Annyit azonban mindenképpen jeleznek ezek a nagy jelenetek, hogy a szerző és a szerkesztő között egy meglehetősen intenzív, szoros és meghitt kapcsolat van.

Említsük meg a szerkesztői vonások között a gondosságot, alaposságot, pontosságot. Más dolog új művet írni, és más ugyanezt olvasni. A szerző a gondolatok papírra vetésekor, sőt a kézirat második-harmadik átdolgozásakor is elsősorban a tartalmi kérdésekre összpontosít. A szerkesztő, lektor, vagyis az értő olvasó feladata, hogy nyelvtani, stiláris, logikai szempontból rendbe rakja a kéziratot, ügyeljen a helyesírásra, a technikai-formai kérdésekre. A szerkesztő felelőssége, hogy a nyomda makulátlan kéziratot kapjon, hogy a levonatok nyomán hibátlan könyv jelenjen meg. Az is a szerkesztő dolga, hogy minden adatnak utánanézzen, mert előfordul, hogy a szerző a munka hevében egy régebbi adatot idéz, hogy pontatlanul vesz át egy számot, nevet vagy csak egyszerűen rosszul tud valamit. Nem menti a szerkesztő felelősségét, hogy nem ő, hanem a szerző tévedett, ha egy tankönyvet ilyen pontatlanságok miatt nem hagynak jóvá.

Fontos szerkesztői vonás a jártasság. Jártasság a szakmában és az iskolában. Már többször említettük, hogy a tankönyvkiadók általában egy könyvtervhez keresnek szerzőt, és nem arra várnak, hogy a szerző lepje meg őket könyvtervvel. Ahhoz, hogy a tervezett könyvhöz a legjobb szerzőt sikerüljön megtalálni, a szerkesztőnek otthonosan kell mozognia az adott tudományágban, a tudomány művelői között, megfelelő hitelességgel kell rendelkeznie, hogy a szerző megfogadja a tanácsait, javaslatait. De ez nem elég, mert ismernie kell azt a közeget vagy terepet is, ahova a könyvet szánja a kiadó. Otthonosan kell mozognia a pedagógus társadalomban, tágabban az iskola, az oktatás világában, módszertanában, ismernie kell a felhasználók (tanárok és diákok) igényeit, szokásait, hisz végső soron tőlük függ a könyv sikere vagy kudarca.

 

Idáig a megfogalmazható, a látható jellemzőket és tettenérhető vonásokat említettük. Van még valami, amit nehéz megfogalmazni, de amit közel száz éve a magyar könyvkiadás egyik legfontosabb alakja, Révay Mór János írta le emlékiratában (Irók, könyvek, kiadók., Révay testvérek, 1920). Ez a valami „a kiadói lélek.” Mivel Révay Mór könyve manapság nehezen hozzáférhető, hadd idézzek hosszabban belőle, mert a szerkesztő – vagy ahogy ő nevezi: „a kiadó” – alapvonását nemigen lehet pontosabban megrajzolni:

„Mi hát mégis az, ami a magyar könyvkiadót arra a páratlan küzdelemre képesíti, a nehézségek leküzdésében megedzi, kitartásában megacélozza, az előítéletekkel való szembeszállásában megerősíti, a csalódások után új kísérletekre sarkallja, új célkitűzésekre ösztönzi, mi az, ami hevíti, buzdítja és lelkesíti?

A kiadói lélek.

Az a tudat, hogy mi igazi értékeket termelünk, az a hit saját munkánk felsőbbrendűségében, az a meggyőződés alkotásaink nemzetnevelő és kultúra-fejlesztő jelentőségében tölt el minket munkakészséggel és munkaörömmel és azzal az érzéssel, hogy mi egyébbel sem törődve, saját munkánk előrehaladásában találjuk kielégítésünket.

Mi ifjonti lelkesedéssel indulunk neki alkotó munkánknak, azt összekapcsoljuk lelkünkkel, egyéniségünkkel, nevünkkel – azután egy életen keresztül vívódunk, tevékenykedünk, verekszünk a név becsületéért, és az ezerfajta illúzióban való csalódás se bírja elérni, hogy a pálya végén ne viseltessünk még nagyobb lelkesedéssel iránta – mint mikor elundultunk.

Ez a kiadói lélek.

Bárkinek bármi a véleménye róla, mi, akik benne élünk, nagynak, nemesnek és fontosnak tartjuk azt a hivatást, amelyet betöltenünk adatott; e nélkül a hit nélkül nem volnánk képesek betölteni, nem volnánk méltók rá.

Azt az érzést, mely eltölti az igazi kiadót, midőn büszkén és szeretetteljesen végignéz kiadványai során, alig lehet leírni. Mindegyik könyv nagy emlékeket idéz fel lelkében. Keserves küzdelmekről, nagyralátó reményekről, melegen ápolt illúziókról, megfoghatatlan csalódásokról, nagy kezdeményezésekről, pompás lendületekről, nagy bánatokról, súlyos válságokról, szívet vidító örömökről, kétségbeejtő bukásokról és nagyszerű sikerekről szólnak azok hozzá. Mindösszességükben egy nagy és áldásos munka képét elevenítik fel emlékezetében.”

Advertisements

From → A szereplők

Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: