Skip to content

A szerződés

május 17, 2012

Noha a szerződés nem “élő és eleven” szereplője a könyvkiadásnak, mégis kihagyhatatlan része a folyamatnak. Olyan, mint a csontváz a szekrényben: ha kiesik, számos bajt tud okozni. Nélküle nincs könyvkiadás, és ahogy már említettük, a kiadó rangját, súlyát és a piaci értékét a jó szerződésállomány adja meg.

Szerző és kiadó tartós együttműködésének alapja, záloga és kifejezője a jó szerződés. A magyar szerzői jog az úgynevezett „Berni Konvenció” alapján nagy vonalakban az európai szokásokat követi, és ugyanez érvényes a tankönyvírókkal kötött szerződésekre is. A szerződés tulajdonképpen azt az aktust rögzíti, hogy a szerző a szellemi termékét (és ne felejtsük el: tulajdonát, amely tulajdon a szerző életében, és halála után hetven évig az övé, illetve jogutódaié marad!) kiadásra felajánlja a kiadónak. A kiadó egy-két vagy sokszori kiadásra, három-öt-nyolc vagy ennél is több évre megveszi a kiadás jogát, amiért cserébe egy előre kialkudott fix összeget vagy az eladott példányok után valamennyi százalékot fizet.

A szerződésnek vannak szűkebben és tágabban értelmezhető alaki és formai követelményei, de alapjában véve országonként és kiadónként más és más. Láttam tíz soros megállapodást, és volt a kezemben tizenhat oldalas, sűrűn teleírt szerződés is. A kiadó általában arra törekszik, hogy a kialkudott időtartamra a neki legelőnyösebb feltételekkel kizárólagos joggal megvegye a jogtiszta kézirat kiadási jogát. A fenti mondatot nem árt körültekintően kezelni, és a nagyobb kiadók egész jogi osztályokat működtetnek az itt fölmerülő kérdések tisztázására.

Itt megint csak egy példát említek azzal kapcsolatban, hogy mi számít jogtiszta kéziratnak. Az egyik angol kiadó például csak úgy fogadja el a kéziratot, ha a szerző mellékeli a hivatkozások, idézetek vagy a más műből vett részletek engedélykérésének teljes dokumentációját – vagyis a szerző egyfelől állja a jogdíjakat, másfelől garantálja, hogy maga bonyolítja és fizeti az esetleg fölmerülő vitás kérdések rendezését. De ugyanez a kiadó kötelezi a szerzőt, hogy nyilatkozzon: műve nem tartalmaz semmi olyan tényállítást, mások jóhírének csorbítását, aminek jogi következményei lehetnek. A jogi következményeket (és természetesen ennek anyagi konzekvenciáit) minden esetben a szerzőnek kell vállalnia. Egy extrém példát véve: e sorok írásakor az egykori Szerbia egyik katonai vezetőjét, Ratko Mladicsot háborús bűnök elkövetésével vádolja a Hágai Nemzetközi Bíróság. Mladics akkor válik háborús bűnössé, ha ez a per során bebizonyosodik, s a bíróság megállapítja bűnösségét, és addig az, amíg egy arra illetékes bíróság ki nem mondja ennek ellenkezőjét. Ha tehát ma egy szerző a háborús bűnösök között említené Mladicsot, azzal személyiségi jogot sértene, s ha a hágai bíróság – horribile dictu! – fölmentené őt, akkor a szerzőt be lehetne perelni a jó hírnév csorbításáért.

Sokszor a legnagyobb körültekintés sem elegendő, hogy a szerződés minden, a jövőben felmerülő kérdést előre rendezzen. Végül is ez a papír hitelesen csak arról szólhat, hogy a szerző vállalja: a művet adott határidőre, a megállapodott formában, terjedelemben és meghatározott ideig átadja kiadásra a kiadónak.

Minden kiadói szerződés három fő részből áll:

  •             A szerződő felek és a szerződés tárgyát képező mű megnevezése
  •             A szerződés kereteinek, érvényességének meghatározása (térbeli és időbeli hatálya, a sokszorosíthatóság, illetve az adathordozók kérdésének rögzítése, valamint az anyagi ellenszolgáltatások részletes leírása)
  •             A szerződő felek jogi garanciái

Ne menjünk most nagyon részletesen bele abba a kérdésbe, hogy – noha mindkét fél önszántából lép egyességre, a valóságban rendszerint – a szerződés a kiadó diktátuma. Tagadhatatlan, hogy a kiadó nem kis anyagi kockázatot vállal, amikor egy mű kiadására vállalkozik, de ezért cserébe gyakran túl sokat követel a mitsem sejtő szerzőtől. Vagyis jobb, ha ebbe az alárendelt szerepbe a szerző minél gyorsabban beletörődik, és inkább a vállalt kötelezettségek teljesítésére koncentrál.

Annyit az első pontnál mégis érdemes megjegyezni, hogy nem egy nyugati kiadó szerződése tartalmaz olyan kitételt, hogy amennyiben a szerződő felek státuszában lényeges változás állna be (például a kiadó tönkre megy, megszűnik vagy beleolvad egy másik kiadóba), akkor a szerződés következmények nélkül érvényét veszti.

Jó, ha tudja a szerző, hogy ma Magyarországon a szerzői jog (vagyis a mű tulajdonjoga) nem adható el, nem ruházható át senkire. Néhány éve nyilatkozta az egyik kiadó vezetője, hogy oktatási célra kiadott antológiák esetében nem szokták megkérni a szerző vagy az örökösök engedélyét, és nem is szoktak fizetni, mondván hogy másodközlésért nem jár jogdíj. A kiadó vezetője tévedett, és ezt a gyakorlatot csak addig folytathatja, amíg egy szerző vagy örökös meg nem elégeli és be nem pereli.

Vannak olyan országok – és ez a gyakorlat vágyálomként nálunk is újra meg újra előkerül -, ahol a tankönyvet eleve a minisztérium rendeli meg a szerzőtől, a minisztérium lesz a mű jogtulajdonosa, és ők adják tovább (meghatározott időre) a kiadás jogát a versenytárgyaláson győztes kiadónak. Ez a gyakorlat a mai magyar szerzői joggyakorlatnak ellentmond.

A szerződés keretei, érvényessége: a szerző rendszerint ennél a pontnál akad meg. Nálunk a szerződések hagyományosan magyar nyelvterületre korlátozódnak. De mióta a kiadók elkezdtek nemzetközi kapcsolatokat is kiépíteni, nem ritka, hogy egy mű – vagy annak részlete – fölkelti egy külföldi kiadó érdeklődését is. Nyilvánvaló, hogy a licenszkiadás az eladónak is, a vevőnek is jó üzlet, mert viszonylag kis befektetéssel tisztes haszonra lehet szert tenni. A szerző tehát bölcsen teszi, ha már az eredeti szerződésben kiköti, hogy licenszkiadás esetén milyen jogokat – és anyagi ellenszolgáltatást – kíván magának. Mivel Magyarországon a licenszkiadás gyakorlata meglehetősen új keletű, se a szerzők, se a kiadók nincsenek eléggé felkészülve, hogy az ebből fakadó előnyöket ki-ki a maga megelédésére kamatoztassa.

Rámenősebb szerző a szerződés időbeli érvényességén is el szokott tűnődni. Az, hogy a kiadó hány évre veszi meg a kiadás jogát, tulajdonképpen teljesen önkényes; nem tudok olyan szabályról, amely előírná, hogy mennyi ideig illet meg egy kiadót a kiadás joga. Régebben előfordult, hogy a kiadó korlátlan időre, örökáron vett meg egy kéziratot. Ez megintcsak aggályos és erősen kifogásolható.

A sokszorosíthatóság, az adathordozók kérdése: a szerződésnek nem árt, ha tartalmazza, hogy a kiadó milyen formában akarja megjelentetni a művet: papír alapú, nyomtatott (vagy pontírásos) könyvként vagy elektronikus adathordozón, esetleg az interneten is ki akarja adni, ha könyvalakban, akkor kemény táblával és/vagy puha kötésben adja ki. De a későbbi félreértések elkerülése érdekében azt sem árt tisztázni, hogy milyen formátumban kell a szerzőnek leadni a művet: kéziratban és/vagy CD-n (esetleg elég e-mailben), egy vagy két példányban.

Az utóbbi évek informatikai forradalma nyomán valóban sokat változott a sokszorosítás gyakorlata, technikája, és ezeket a változásokat magától értetődően nem mindenben követhették a szerződések. Sok szempontból egyszerűbb lett a kézirat előállítása, a szerkesztés vagy a nyomdai előkészítés, de ez az egyszerűsödés sok hibalehetőséget is rejt magában. Amíg a kéziratból könyv lesz, a leadott dokumentum számos konvertáláson megy át: a Wordben megírt szöveget rendszerint Quarkban tördelik, az elkészült oldalakat egy újabb számítógépes programmal levilágítják vagy közvetlenül CD-ről nyomják. Az átalakítások során előfordulhat, hogy korábban kitörölt részek újra megjelennek, mások viszont eltűnnek. Vagyis nem árt, ha már a szerződés megkötésekor tisztázzák a felek, hogy a kiadó milyen formátumban kéri az adathordozón lévő anyagot, és az se baj, ha a szerző is, a szerkesztő is tart magánál egy másod- vagy harmadpéldányt a leadott anyagból (mert a számítógép is tönkremehet, vírusos lesz), hogy szükség esetén pótolni tudja. Az is könnyen előfordulhat, hogy ami az egyik gépen vagy programon jó, az a másik gépen nem az. Gyakori eset például, hogy egy fonetikai jelkészlet billentyűkiosztása PC-re készült, s ha ezt az anyagot átteszik Mackintosh-ra, akkor egészen más betűk vagy jelek jelennek meg a képernyőn.

Nálunk még inkább csak terv, nyugati kiadóknál bevett gyakorlat, hogy a kiadásra átvett anyagot digitalizálják, és a papír alapú kiadvány mellett vagy helyett elektronikus változatot is készítenek belőle. Ugyanígy az is szokás, hogy az elkészült anyagot részekre szabják – „tag”-elik – és egy másik összeállítást készítenek belőle. Jó, ha szerződés ezekre a részletekre is kitér.

Még egy szempontot nem árt említeni: jó, ha a szerződés minden lehetséges, sőt valószínűtlennek látszó, de bekövetkezhető részletre kitér, de a kölcsönös bizalmat, türelmet, megértést a szerző és a kiadó között egyetlen szerződés se tudja pótolni. Jó, ha mindkét fél ragaszkodik ahhoz, hogy az írásbeli megegyezés minden részletre kitérjen, de a valóság mégis gyakran túljár a legkörmonfontabb megfogalmazásokon, és ilyenkor csak a józan ész, a belátás és az okos kompromisszum segít.

Reklámok

From → A szereplők

Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: