Skip to content

Tartalmi kérdések

Nyilvánvaló, hogy ahány tankönyv vagy tantárgy, annyi sajátos tartalmi kérdéssel kell megbírkóznia a szerzőnek és a szerkesztőnek. Itt most külön fejezetet kellene szentelni az irodalom- és történelemkönyveknek, az informatikának vagy az énektanítás könyveinek. Bízunk benne, hogy egyszer ezek a fejezetek vagy útmutatók is megszületnek. Örömmel helyt adok akárhány vendégnek a blogban, ha kedvet érez egy-egy részterület bemutatásához.

Van azonban néhány tartalmi sajátosság, amely minden tankönyvben azonos; egyelőre be kell érnie az olvasónak azzal, hogy ezeket összegezzük.

Legyen korszerű: a könyv lehetőleg tartalmazza mindazt a tudásanyagot, amit az adott tantárgyról vagy tudományágról a megjelenéskor tudni lehet. Kicsit idősebb szerkesztők-tankönyvírók még emlékeznek arra a lázas sietségre, amellyel a rendszerváltás idején át kellett írni a tankönyveket: ki kellett húzni mindazt, ami idejétmúlt lett, és betenni, amiről hivatalos tankönyvben addig nem lehetett beszélni. Tudjuk, hogy a tudomány egyes területei rohamtempóban fejlődnek, a tankönyvben mégis meg kell kísérelni, hogy a tanulók a legkorszerűbb ismereteket találják.

Ne felejtse el a szerző, hogy a tanulók a saját tankönyvéből fognak érettségizni, felvételizni, az itt megszerzett tudás alapján akarnak boldogulni az életben (itthon vagy külföldön), és sokuk számára egy-egy fontos kérdésről annyi marad meg egész életükben, amennyit az iskolában tanulnak – vagy amennyit a tankönyvszerző elárul.

Legyen tanulható és tanítható: A tanulhatóság és taníthatóság elvéhez hozzátartoznak azok a formai követelmények, amelyekkel már foglalkoztunk. Tartalmi szempontból mindenekelőtt azt hangsúlyozzuk, hogy a tankönyv legyen világos vonalvezetésű, könnyen követhető, arányos tagolású. Fontos, hogy az új anyag elváljon az ismétléstől, hogy az egyes anyagrészek logikusan – lehetőleg ciklikusan – kövessék egymást, egymásra épüljenek, hogy a törzsanyag és a kiegészítő olvasmányok, ismeretek világosan tagolódjanak. Ne feledje el a szerző, hogy az elsajátítandó tananyagnak be kell férnie egy-egy tanítási órába, illetve az éves óraszámba, illeszkednie kell a többi tantárgyhoz, és általában a diákok életrendjéhez.

Legyen érthető: szabatos, tárgyszerű, ugyanakkor élvezhető is. Nem árt, ha a tankönyvnek sajátos stílusa van. Ne legyen unalmas, ne legyen bőbeszédű, ne legyen „jópofa,” de túl száraz se legyen. A szerző a hangnem, a tárgyalásmód kialakításakor törekedjen a tárgyszerűségre és a következetességre. Ne felejtse el, hogy gyerekekhez szól, akik mindenre fogékonyak, ami érdekes, számukra használható, amivel eredményeket érhetnek el, amitől sikeresek lesznek az életben.

Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a tankönyvnek nyelvi (helyesírási!), stiláris szempontból tökéletesnek kell lennie. Ennek biztosítására nagyobb kiadók anyanyelvi lektorátust működtetnek, mert hiába kitűnő szaktekintély valaki matematikából vagy biológiából, nem biztos, hogy az egybe- vagy különírás szabályaival vagy az idegen nevek átírásával is kellően tisztában van. Márpedig hiteltelenné válik a legfontosabb tudományos igazság is, ha a diák nyelvi, helyesírási hibát talál benne.

Használható tudást közvetítsen. Nem véletlen, hogy az újabb tantervi követelmények a tudás vagy ismeretszerzés súlykolása helyett a készségfejlesztésre teszik a hangsúlyt. A tankönyvnek is tükröznie kell ezt a szemléletváltást. Sokat beszélnek manapság az egész életen át való tanulás fontosságáról. Ehhez a tankönyv jó kiindulási alapot adhat, ha elég világosan megfogalmazódik benne, hogy mi az, amit egy-egy kérdésről ma tudni lehet, és milyen irányokban várható áttörés, a mai tudásunk meghaladása. A használható tudás egyben azt is jelenti, hogy kapcsolódjon mindennapi életünkhöz. Jó, ha a tankönyvszerző nyitott szemmel jár a világban, tudja, hogy mi érdekli a mai gyerekeket, és hogy egy-egy kérdés hogyan kapcsolódik ahhoz a világhoz, amelyben ezek a gyerekek élnek-mozognak. Ismerik (sokszor jobban, mint a tanárok) a számítógépet, az internetet, tehát érdemes építeni rá. Sokan megfordulnak más országban, kapcsolatba kerülnek külföldiekkel, egyre többen  vállalnak munkát külföldön vagy itthon akarják kamatoztatni nyelvtudásukat, ismereteiket egy nemzetközi környezetben, tehát erre is építeni és hivatkozni kell. Ugyanakkor talán kevesebbet vagy másképp foglalkoznak a hazai hagyományokkal, kicsit leértékelődött (vagy kezd a helyére kerülni?) az itthon megszerezhető tudás: ezt is a kellő súllyal és komolysággal kell kezelni. És ez nemcsak a humán tárgyakra vonatkozik.

Legyen interdiszciplináris és interkulturális. A tanulóban az egyes szaktárgyakban megszerzett tudás egységes világképpé álljon össze és az átjárható legyen, az újabb tudományos felfedezések, a valóság komplex megismerésének folyamatára nevelje a tanulót.

Adjon tanulási stratégiákat. Az újabb módszertan kiemelten foglalkozik a „learning to learn” fontosságával. Ha a diák nem tanulja meg, hogyan kell tanulni, hogyan birkózzon meg egy ismeretlen feladattal, akkor bezárkózik, egész életére elveszti eredendő természetes nyitottságát a világ iránt. Ehhez nyújthat módszertani fogódzót a tankönyv. Ha az adott korszak, egy természeti jelenség vagy társadalmi folyamat világosan, logikusan van leírva a tankönyvben, ha a problémakezelés, a téma felvezetése, kidolgozása, összegzése igazodik a diákok tempójához, észjárásához, akkor az iskolapadból kikerülve is hasonló módszerrel fognak közelíteni az újabb kérdésekhez, és jó esély van rá, hogy nyitottak, érdeklődők – és sikeresek – maradjanak egész életükben.

Manapság sokat foglalkoznak a tanulás-ismeretszerzés és a sikerélmény összefüggésével. Felismerték, milyen jelentősége van az ismeretelsajátításában a sikernek, és ezt a módszertani elvet nemcsak a nyelvtanulásban követik, hanem a matematikában és a természetismereti tárgyak oktatásában is felhasználják.

A tanulók sokkal könnyebben értik és tanulják meg az új ismereteket, ha azt tevékenységekkel kapcsolják össze. Ahogy az osztályterem is kezd átalakulni, katonás padsorok helyett egyre több helyen látunk körben elhelyezett padokat, és a frontális tanítás helyét kezdi átvenni a csoportmunka, úgy a könyvekben is egyre fontosabb szerepet kap a projekt, az egyéni gyűjtésen-kutatáson alapuló tevékenység, a megvitanadó kérdés, a párban vagy csoportban megoldható feladat, valamint az elvégzett munka egyéni és csoportos értékelése.

Legyen fokozatos: A közvélekedés úgy tartja, hogy vannak hagyományosan „könnyű” és „nehéz” tantárgyak, az egyes tárgyakon belül is vannak könnyebben és nehezebben átadható, megtanulható fogalmak és részek. Ezzel a vélekedéssel nehéz szembeszállni, de tankönyvszerzőként arra kell törekedni, hogy több hely és idő maradjon a nehezebb kérdések tárgyalására, és a világos és logikus vonalvezetés mellett lehetőleg a könnyebbtől a nehezebb fogalmakig haladjon a szerző. Használja a hasonlatot, a párhuzamot vagy az ellentétet egy kérdés megvilágítására, világítson rá, hogy mi a hatása egy problémának a diákok mindennapi életére, mi haszna származik belőle, ha ezt vagy azt a kérdést megismeri, meg tudja válaszolni.

Legyen érvényes és átváltható a benne lévő ismeretanyag a továbbtanulás szempontjából. Felvételi dolgozatokat javító tanárok tudnak arról mesélni, milyen kínos, ha a tankönyv tudományosan megalapozatlan vagy meghaladott igazságokat, esetleg valótlanságokat állít, sommás ítéleteket vagy tévedéseket tartalmaz.

Legyen életszerű. A diákokat sokkal könnyebb megfogni, ha a könyvben lévő ismeretanyagot közvetlenül fel tudják használni a mindennapi életükben. Másrészt könnyebb megérteni bármilyen bonyolult összefüggést, ha azt látható, tapasztalható jelenségekből vezeti le a szerző.

Legyen toleráns. Ne legyen kirekesztő szemléletű. Neveljen a népek, nemzetiségek, etnikai csoportok, a határainkon belül és kívül élő kisebbségek és a szomszédnépek elfogadására, megértésére.

Ugyanez vonatkozik a nemek, fajok, társadalmi rétegek és csoportok, felekezetek egyenlő elbírálására, előítéletektől mentes bemutatására.

A másság tiszteletére a történelem vagy irodalom tankönyv éppúgy adhat példát, mint egy matematikai feladagyűjtemény, a környezetismeretről szóló tankönyv vagy az énekkönyv.

Az iskola alapvetően az esélyegyenlőség színtere. A tudás mindenki számára megszerezhető, tehát a tankönyvnek is ezt a szemléletet kell tükröznie.

Legyen mentes a napi politikai, ideológiai csatározásoktól. Ezt az elvet könnyebb leírni, mint betartani. A könyvkészítés minden szereplője egy térben és időben erősen meghatározott környezetben él, meghatározott tantervi és módszertani követelmények szerint dolgozik, amelyektől ha akarná, se tudná függetleníteni magát. A kiadónak (és közvetve a szerzőnek) létérdeke, hogy könyvei megfeleljenek az éppen aktuális tantervi követelményeknek. Az elmúlt évtizedek gyakran változó irányelvei néha mégis lehetetlen helyzet elé állítják a tankönyvkészítőket. A napi politika óhatatlanul beszivárog a tankönyvkiadás gyakorlatába is. Mégis minden szereplőnek tudnia kell, hogy a tankönyv nem politikai pamflet, nem lehet kiszolgálója és áldozata ezeknek a csatározásoknak.

Reklámok

Ábrák, táblák, függelékek

Az ábrákról lesz még szó a továbbiakban, most csak annyit, hogy jó, ha a tankönyvben minél több ábra van. Ez a szándék persze nem mindig találkozik a kiadói elvárásokkal, mert az ábra pénzbe kerül, az ábrákkal mindig gond van, és nem minden ábra szolgálja az alkotók szándékait. Elméletileg azt mondhatjuk, hogy az a jó ábra, amely hűen illusztrálja a törzsszöveget, kiegészíti, megvilágítja (vagy éppen ellenpontozza), tovább értelmezi a tudnivalókat. Ha viszont az ábra túlzsúfolt, elmosódott, nehezen értelmezhető, akkor inkább zavarja, mint segíti az olvasást, a szövegértést. Ha mondjuk a szerző egyetlen ábrán akarja megmutatni a magyar szabadságharc minden jelentős csatáját, a seregek vonulását, vagy a felfedezések korának minden hajóútját szeretné egy bélyeg nagyságú képen bemutatni, akkor jobb, ha lebeszéljük róla.

Az ábra és az ábraaláírás a könyvben szervesen összefügg – a nyomdai előkészítés során azonban külön úton jár. Tehát a levonatban nem árt szigorú szemmel ügyelni arra, hogy mondjuk Petőfi képe alatt ne Arany János neve szerepeljen, vagy ha az ábraaláírást arab számmal kezdtük, az ne változzon római számmá a harmadik fejezetben, hogy az ábraaláírás még véletlenül se csússzon át a következő oldalra, hogy ha az Ábrajegyzék a kötet végére kerül, akkor az oldalszám biztosan egyezzen a törzsszöveg megfelelő oldalával.

A táblázatok hasonló funkciót töltenek be (és hasonló veszélyeket jelentenek a szerkesztő számára), mint az ábrák. Egy jó táblázat sok olyan tényt tud megvilágítani, amelyet szöveges magyarázattal csak nehezen, hosszadalmasan lehetne érthetővé tenni. Formai szempontból alapkövetelmény, hogy kiférjen egy oldalra (mert képtelenség bármilyen tanulságot levonni, ha folyton lapozni kell). Ugyanilyen fontos, hogy a táblázat „összege” biztosan megegyezzen a részeredményekkel. Ha mondjuk, Magyaroszág megyéit ábrázoljuk táblázatos formában, nem árt meggyőződni róla, hogy az egyes megyék lakosságszáma kiadja-e az ország összlakosságát.

Nyelvtani összefoglalókban is nagyon hasznos a táblázat. A szerzők rendszerint mondatelemekkel illusztrálják, hogy hogyan változik például az ige, a főnév az egyes vagy a többes szám állító, kérdő vagy tagadó alakjaiban. De jó, ha a szerkesztő ügyel rá, hogy a táblázat minden mondateleme kiad-e egy értelmes mondatot.

A számítástechnika közepesen képzett szerzője hajlamos rá, hogy rabul essen bizonyos szövegszerkesztő vagy táblázatkezelő programok csábításának, és a hagyományos táblázat helyett tömbökkel vagy „tortaszeletekkel,” „dashboardon” vagy vadul indázó grafikonokon mutassa be a népeségszaporulat alakulását, a termelés növekedésének vagy csökkenésének összetevőit. Ezzel is érdemes csínján bánni. Ha a grafikon zsúfolt, túlságosan bonyolult, akkor többet árt, mint használ.

Sokféle függelék kerülhet a könyv végére, és ahány, annyiféle veszélyt jelenthet a kezdő szerkesztő számára. Időnként a tankönyvi jóváhagyás egyik alapkövetelményeként bukkan fel, hogy a kötet végén legyen szómagyarázat, kislexikon. Szokás idegen szavak magyarázatát mellékelni, nyelvkönyvekbe nyelvtani összefoglalót tenni a törzsanyag végére, ugyancsak nyelvkönyhez szokás szószedetet készíteni, munkafüzethez, feladatlapokhoz megoldókulcsot is adni. Ezekről összefoglalóan azt lehet mondani, hogy akkor jók, ha pontosan, sőt, tökéletesen illeszkednek a törzsanyaghoz. Vagyis, ha a főszövegben azt állítjuk, hogy Petőfi 1822. december 31-én éjszaka született, akkor a kislexikonban ne írjuk azt, hogy 1823. január 1-én jött a világra; ha a munkafüzet 14. oldalán tizenkét igaz-hamis kérdés szerepel, akkor a megoldókulcsban is tizenkét megoldás legyen, és a megoldás sorrendje se változzon; hogy az idegen szavak magyarázata – horribile dictu!, a kiejtése – pontos és helyes legyen. Ugyanilyen fontos, hogy egy könyvsorozat (például történelem- vagy biológiakönyv a gimnázium 1-4. osztályai számára) egyes darabjainak kislexikona ne ismételje meg (főleg ne egymásnak ellentmondó tényekkel) a már korábban szereplő fogalmakat, személyeket. Nyelvkönysorozat esetében például gyakran fölmerül, hogy érdemes-e az igék rendhagyó alakjainak táblázatát az első kötetben közölni, ha mondjuk a befejezett múlt időt csak a második vagy a harmadik kötetben tanulják a diákok. Ez utóbbiról az a véleményem, hogy érdemes; biztosan nem árt, ha a gyerekek mindhárom alakját megtanulják egy igének, akkor is, ha csak később kezdik el használni.

Lehet, hogy a függelék – legalábbis a szerkesztő számára – buktatókat rejt. De semmiképpen se szeretném azt a látszatot kelteni, hogy fölöslegesnek, kerülendőnek tartom. Sőt: azt gondolom, hogy nagyon is jó, ha a tankönyv minél több referencia-anyagot tartalmaz. A gyerekek nagyobb része nem jut el a könyvtárba, nem fog órákon át böngészni az interneten, ha egy idegen szó magyarázatát akarja megtudni vagy egy történelmi hírességről többet akar olvasni. Egy jó kislexikon még évek múlva is hasznos lehet. Egy nyelvtani összefoglaló (például az igeidők összehasonlító táblázata) sok mindent megvilágít, ami az első találkozáskor még nem volt magától értetődő. Vagyis jó, ha minél több hasznos melléklettel egászítjük ki  a törzsanyagot. De ne sajnáljuk rá az időt, ami a főszöveg és a függelék összevetésével jár!

A színek

Az utóbbi idők technikai forradalma a tankönyveket se kerülte el: egyre több tankönyv jelenik meg színes nyomással, esetleg színes melléklettel. Vannak esetek, amikor magától értetődő a színek használata: ilyen például a színek tanítása a nyelvkönyvekben, egy híres festmény bemutatása, elemzése a művészettörténet tankönyvben. Azt azonban, hogy minden tankönyv színes legyen, semmi nem indokolja. Tudni kell, hogy a színes oldalakhoz drágább papír kell, drágább a nyomása, vagyis drágább lesz maga a könyv is. Ez pedig hosszú távon senkinek sem érdeke.

Tény, hogy a mégoly unalmas vagy egyhangú szöveget is oldja, feldobja egy-egy színes illusztráció. Újabban a tudományos könyvekben, sőt a szótárakban, lexikonokban is megjelentek a színek.

Anyagilag kompromisszumos megoldásnak tűnik a kétszínű nyomás: a fekete alapszínhez bizonyos részek hangsúlyozásához (például a vendégszövegekhez, a szövegdobozokhoz ) egy kísérőszínt választanak. Ez sokszor azt az érzést kelti, mintha négyszínes könyvet tartanánk a kezünkben.

Elvileg lehetséges, hogy a könyvben szabályosan váltakozzanak a fekete-fehér és a színes oldalak. Azt minden műszaki szerkesztő tudja, hogy egy nyomólemezre milyen oldalak kerülnek. Tehát ha a szerző eleve úgy írja a könyvet, hogy tudja, mely íveknek kell színes nyomtatólemezre kerülniük, és melyek maradhatnak fekete-fehérek, akkor kicsit olcsóbb a nyomdai eljárás. Ez azonban csak ritkán sikerül, és több vele a gond, mint amennyi haszonnal jár.

A színek használatának van még egy buktatója. Már az első kiadásnál is előfordulhat, hogy “elnyomják” a szerző szándékai vagy akár a levonat szerinti színeket, mert a nyomdafesték esetleg nem pont olyan, amilyennek lennie kéne. A tankönyv sokadik újranyomásánál pedig szinte biztos, hogy az eredetileg ragyogó színek megfakulnak, átalakulnak. Magam is tapasztaltam, hogy az első kiadás bíbor színű luftbalonja az x-ik kiadás után sápadt lila lett, ami pedig eredetileg sárga volt, az utóbb inkább piszkos fehérré változott.

Vannak grafikusok, akik kézzel színezett rajzokat adnak be. Ennek is az a hátránya, hogy azok a finom átmenetek, amelyek az eredeti papíron jól mutatnak, az előkészítés és a nyomdai eljárás során elhalványulnak vagy éppen eltűnnek.

Sokszor a választott (vagy a rendelkezésre álló) papír tehet arról, hogy a színek elmosódnak vagy elhalványulnak.

A fenti aggályok mellett nem árt hangsúlyozni, hogy a színek használatának számos vitathatatlan előnye is van. Szinte biztos például, hogy ha a vásárló (gyerek, szülő, tanár) választhat egy fekete-fehér és egy színes könyv között, az utóbbit fogja választani. Magától értetődik, hogy a színek túlzásba vitele ronthatja a könyv összképét. Ha egy oldal vagy oldalpár csiricsáré, ha a sok színtől szinte lehetetlen megtalálni, hogy mit is akar mondani a szerző, akkor épp ellenkező hatást érünk el, mint amit hangsúlyozni szeretnénk.

A betűtípus

Nem véletlen, hogy a jelenleg érvényes tankönyvi jóváhagyás egyik szempontja, hogy milyen a könyvhöz választott betű. Elég nagy-e, olvasható-e, megfelel-e a korosztály igényeinek, jellemzőinek. Nyilvánvalóan más fokozatú betűt kell választani egy elsős irodalomkönyvhöz, mint a negyedikes gimnáziumi földrajzkönyvhöz. Említettük, hogy más betűtípussal kell jelölni a törzsanyagot és a kiegészítő részeket, az új ismereteket és az ismétlést, az új vagy fontos fogalmakat, esetleg azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyekről további információ megtalálható a lapalji jegyzetben vagy a könyv végén levő szómagyarázatban, szószedetben, kislexikonban. Bevett szokás, hogy a fontosabb szavakat dőlt vagy félkövér betűvel hangsúlyozza a szerző. Érdekes optikai képet nyújt, ha az egyes szövegtípusok betűtípus szerint is elkülönülnek: például a törzsszöveg „talpas” betűből van szedve, a vendégszöveg „groteszk” betűkből áll.

A számítógép (és egyes – művészi ambíciókat dédelgető – műszaki szerkesztők) szinte csábítják a szerzőt a minél változatosabb, extravagánsabb tipográfiai megoldásokra. Ne engedjünk a kísértésnek: ha a formai megoldások már-már a tartalmi megértést gátolják, akkor biztosan rossz úton járunk. Persze az ellenkező véglet se szerencsés: ha a könyv tipográfiai képe unalmas, az a tartalom és az érthetőség rovására is megy.

A betűtípussal szorosan összefügg az oldal tipográfiai terve. Tankönyvben különösen hasznos, ha „élőfejjel” vezetjük a felhasználó szemét. Az élőfejben helyet kaphat a fejezet címe, a tárgyalt rész vagy oldalpár témája, „hívószava.” Ugyanígy szokás, hogy az ismétlődő egységeket (házi feladat, szabály, törvényszerűség vagy hasznos tudnivaló, hallás utáni értés vagy ismétlés, összefoglaló kérdés) piktogramok jelölik a margón. A törzs- és a vendégszöveget, a hasznos információkat vagy az ismétlő kérdéseket szokás úgy is elválasztani, hogy az utóbbi (más színnel vagy tónussal, esetleg kerettel) egy szövegdobozba kerül

A terv megalkotásakor a műszaki szerkesztőnek el kell döntenie (természetesen ismerve a könyv tartalmát), hogy oldal- vagy középtengelyes (esetleg a kettőt keverő), egy- vagy kéthasábos elrendezés szolgálja-e jobban a mondanivalót. Különösen nyelvkönyvekben szokás a résztémákat oldalpáron elhelyezni, ami nagy fegyelmet ró a szerzőre és nagy figyelmet követel a műszaki szerkesztőtől.

Azt is meg kell tervezni, hogy mi kerüljön új oldalra: minden fejezet vagy – például szöveggyűjteményben – minden egyes mű. Sokszor nem mindegy, hogy a fejezet, alfejezet vagy egy új téma páros vagy páratlan oldalra kerül. Ez sajátos ritmust ad a könyvnek, és segítség a felhasználónak.

Külön érdemes megemlíteni a jegyzeteket. Ezek kerülhetnek a lap aljára, időnként a margóra, a fejezet vagy a könyv végére. Rendszerint kisebb fokozattal és más betűtípusból szedik, hogy jól elkülönüljenek a főszövegtől. Van, aki arra esküszik, hogy – különösen a lapalji vagy a fejezet végén elhelyezett jegyzetnél – minden oldalon (vagy fejezetben) újra kell kezdeni a számozást. Mások szeretik, ha a számok folyamatosan követik egymást. Számunkra – szerzők és szerkesztők számára – nem is ez a fontos, hanem az, hogy a főszöveg és a jegyzet száma megegyezzen, hogy ha a lapalji jegyzetet választottuk, akkor az lehetőleg ne csússzon át a következő oldal(ak)ra. A jegyzet (és minden más mutató) készítése időigényes és nagy figyelmet követelő munka; számos csapdát rejt magában. A szerkesztők nyilvánosan soha nem vallanák be, de alapjában véve gyűlölik, és ha lehet, minden eszközzel irtják a jegyzeteket; feltehetően ez a burkolt ellenszenv az oka, hogy a jegyzet időnként önálló életre kel és meghökkentő sajtóhibákat okoz.

A tartalomjegyzék

Ha a könyvkészítést egy folyamatnak tekintjük, akkor eljutottunk oda, hogy az áhított vásárló megpillantotta művünket, levette a könyvesbolt polcáról, túljutott az első oldalakon, és most belelapoz a kiadványba. Mielőtt megveszi, szeretne megbizonyosodni arról, hogy valóban erre van-e szüksége, és érdemes-e annyit áldozni rá, amennyibe kerül.

Tankönyvről lévén szó, nem árt, ha a vásárló első pillantása a tartalomjegyzékre esik. Nálunk valamiért az a szokás, hogy ez a könyv végére kerül; én jobban szeretem, ha elől van. Nyugati kiadók – de nálunk is egyre többen – a tételes felsorolás helyett ún. „map”-et tesznek a könyv belső borítójára vagy az első oldalak valamelyikére, amely szemléletesen bemutatja, hogy a könyv milyen fejezetekből áll, az egyes fejezetek milyen témákat tartalmaznak, ezekhez milyen nyelvtani, lexikai, stiláris, országismereti tudnivalók csatlakoznak, milyen készségeket fejlesztenek.

Ahol nincs ilyen eligazító táblázat, ott se árt, ha a tartalom világos, áttekinthető és fokozatosan enged bepillantást egy-egy téma kifejtésébe. Jó, ha a tartalomjegyzék (akárcsak a könyv) arányos tagolású, valamilyen természetes rendet (térbeli, időbeli sorrendet, induktív vagy deduktív, analitikus vagy szintetizáló módszert) követ. Tankönyvnél különösen fontos, hogy az anyag egésze – és ezen belül a fejezetek – kövessék az iskolai rend (a tanóra, a tanév) ritmusát, arányait. Világosan különüljenek el az új ismeretet közlő részek az összefoglalástól, az ismétléstől, a törzsanyag a kiegészítő résztől.

Itt említjük meg, hogy korábban szokás volt – sajnos mára kiment a divatból -, hogy a szerkesztő a kézirat leadásakor egy listát adott a címfokozatokról. Ebből számára is, a műszaki szerkesztő és a tipográfus számára is világos lett, hogy az egyes címek, alcímek milyen rendben követik egymást. Jó, ha ez a rend a tartalomjegyzéken is látszik. És ha kiment a divatból a címfokozati lista, ha nem, jó ha a szerkesztő ügyel erre a rendre, vagyishogy a címek és az alcímek (vagy az alcím alcíme, a felsorolások, a kiemelések) helye, betűfokozata egységes legyen. És az se árt, ha a kéziratban is, a levonaton is összeveti a tartalomjegyzéket a törzsszöveggel, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy a munkálatok során megváltozott egy belső cím, és a szerző vagy a szerkesztő elfelejtette mindenhová átvezetni.

Nem ennek a könyvnek a feladata, hogy az egyes tantárgyak, szakterületek tartalmi kérdéseit részletezze. Könyvészeti szempontból annyit azonban érdemes leszögezni, hogy a könyv formai jegyei mindig a tartalom szolgálatában állnak. Formai szempontból az a jó tankönyv, ahol a betűtípus választásától az illusztrációkig, az oldal elrendezésétől a címfokozatokig vagy a színek számáig minden a tartalom érthető és élvezhető megértésének van alárendelve. Ezeket a formai kérdéseket vesszük sorra a következő bejegyzésekben.

A címnegyed

Idősebb kollégák még használják ezeket a bűvszavakat: recto és verso. Nevezzük most egyszerűen az első páros és páratlan oldalnak. A dolog azért sem egyszerű, mert ahány könyv, annyiféleképpen kezdődik. Van olyan kiadvány, ahol használnak előzéklapot, van, ahol megnyomják a borító belső oldalait is, és van olyan, ahol az első címoldalt a harmadikon megismétlik.

Ami esetünkben fontos: a címnegyed a belív része, és a kiadók többségében egyszerűen más úton jár, mint a borító. A két út rendszerint csak a nyomdai összehordásnál ér egybe. Tehát nagyon fontos, hogy a szerző és a szerkesztő ügyeljen arra, hogy a borító szövege pontosan egyezzen meg a címnegyedével, mert a továbbiakban nincs ember, aki a különbséget észrevegye. Ha ne adj Isten, valakinek eszébe jut, hogy menet közben meg akar valamit változtatni a borítón, ezt a változást minden résztvevővel (írásban) közölni kell, és minden létező helyen (címnegyedben, előszóban, utószóban, ismertetőben) gondosan végig kell javítani.

Apróságnak tűnik, de sok neheztelés, félreértés származhat abból, hogy több szerző esetén milyen sorrendben, teljes névvel vagy csak a családi nevükkel, esetleg rövidítve szerepelnek a résztvevők, kiírjuk a foglalkozásukat és a tudományos fokozatukat is. Fontos, hogy ezeket a kérdéseket a résztvevők együtt döntsék el, és ki-ki kellő mérsékletet tanúsítson az ügy érdekében. Mert ugyancsak furcsán festene, ha mondjuk ennyi mindent kellene felírni: Ifj. Dr. Szerémségi Nagy Elemér nyugalmazott főiskolai docens – Kicsi-Húzós Dabrónaki Töhötöm akadémiai levelező tag – Zalakovácsi Hunyadi Eleonóra tanszékvezető egyetemi tanár. Ugyanez vonatkozik a további résztvevőkre is, mert itt kell szerepelnie a bírálónak, az anyanyelvi lektornak, a sajtó alá rendezőnek, az előszó-utószó, jegyzet, bibliográfia stb. készítőjének. Újab időkben, ha a könyv fölkerül a hivatalos tankönyvjegyzékre, szerepeltetni kell a hivatalos bírálók nevét is. És még valami: a titulusokat utánnyomás esetén nem árt frissíteni.

Nagyobb kiadókban van valaki, aki nyilvántartásba vesz minden befogadott kéziratot. Az ő feladata, hogy a kiadó rendszerének megfelelő raktári számot adjon a műnek, és beszerezze az ISBN vagy/és az ISSN számot. Kisebb kiadók (vagy alkalmi kiadványokat megjelentető műhelyek) erről hajlamosak megfeledkezni, mint ahogy arról is, hogy az Országos Széchenyi Könyvtártól kapott ISBN-számért cserébe megjelenés után meghatározott számú példányt kötelesek küldeni a könyvtárnak.

A kolofon – bár nagyon antikos csengésű kifejezés – meglehetősen új találmány, és főleg a régiónkra jellemző. Fel kell benne sorolni mindazokat, akik elvileg felelnek a kiadványért (bár még nem hallottam, hogy felelősségre vonás esetén bárki ennek alapján tájékozódott volna), továbbá, hogy hányadik kiadásról van szó, és melyik nyomdában készült. Valószínűleg semmi nem történne, ha ez egyszer kimaradna a könyvből (ahogy se nagyapáink idejében, se a világ nagyobb részén nem szokás ilyen adatokat feltüntetni), de manapság magyar könyv nem jelenhet meg kolofon nélkül. (Az ötvenes évektől szokás volt a példányszámot is közölni, de állítólag egy befolyásos szerző följelentette a kiadót, hogy ha X ennyi ezer példányban jelenik meg, akkor ő miért nem kétszer annyiban, mire a rivális kiadók kivételesen megegyeztek, hogy egyöntetűen elhagyják a példányszám közlését.)

Itt említjük a könyv egyik fontos tartozékát, annál is inkább, mert a nyugati kiadók – akik mitse tudnak a kolofonról – gyakran kikötik, hogy licenszkiadásnál, átvételnél a második vagy harmadik oldalon szerepeljenek az alábbi adatok: a „copyright” és az „acknowledgement” – vagy magyarul a mű szerzői jogtulajdonosa, és mindazon szerzők, kiadók, intézmények, akik valamely jogvédett anyagot a kiadó rendelkezésére bocsátottak.  Ismerve a magyar szerzők és kiadói emberek egy részének tájékozatlanságát, és ismerve, hogy milyen komoly anyagi kérdésekről van szó, ezekről a fogalmakról valószínűleg két külön könyvet kellene írni a témát alaposabban ismerő szakembereknek.  Itt és most annyit szögezzünk le, hogy a módosított szerzői jogi törvény életbe léptetésével nagyjából megszűnt a szabad felhasználás joga. Ez alól a tankönyv se kivétel! Minden idézet, részlet, illusztráció származik valahonnan, valakinek a szellemi terméke, amiért jogi és anyagi ellenszolgáltatás illeti meg. A két fogalom mögött újabb szerződések, egyezkedések hosszú sora áll, aminek lebonyolítása a kiadók, illetve a jogtulajdonosok magánügye. (A szerződés kérdéseire majd egy későbbi bejegyzésben még visszatérünk.) Az elmúlt ötven évben a magyar kiadók gyakran elmulasztották megkérni ezeket a jogokat, de az Európai Unióba való belépésünkkel megszaporodtak a szerzői jogi perek, és a kiadók (nem ritkán saját kárukon tanulva) mindinkább rákényszerülnek a szellemi tulajdon tiszteletben tartására.

A borító

Itt említjük, de akár külön bejegyzést is megérdemelne a könyv alakjának kérdése. Nálunk is, más országokban is állandó vita tárgya, hogy melyik az ideális tankönyvméret. Gondoljuk el, hogy a tanuló naponta hány könyvet és füzetet, atlaszt és egyebeket cipel az iskolatáskájában. Nem mindegy tehát, hogy egy-egy tantárgyhoz milyen méretű, súlyú könyvet és kiegészítőt kell bepakolnia.

De azt sem árt figyelembe venni, hogy az adott tantárgynak melyik méret felel meg a legjobban. Vannak olyan tárgyak (mint például az irodalom vagy a történelem, de a kémia, biológia vagy a fizika is ide tartozik), ahol a törzsanyagot vagy a főszöveget számos illusztráció, idézet, „vendégszöveg” egészíti ki, ellensúlyozza vagy alátámasztja. Ilyenkor optikailag is el kell választani a szövegfajtákat. Lehet színnel jelölni a különbséget, de lehet úgy is tervezni, hogy vendégszöveg a lap szélső harmadában, más betűfokozattal, tömbösítve kap helyet. Ehhez persze olyan könyvméretre van szükség, amely megengedi a három- vagy négyhasábos szedést.

Nálunk alapvetően az A/4-es és a B/5-ös formátum honosodott meg. Korábban használták az A/5-ös, az AK/40-es és az ún. francia formátumokat is. A zsebkönyvek – pl. egy nyelvkönyvhöz kiadott szószedet, egy társalgási mintakönyv – általában B/6-os formátumban készülnek.

Fontos és sok szempontból meghatározó kérdés a borító anyaga. Korábban szinte minden tankönyv kemény táblával készült, manapság éppen az ellenkezője igaz. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. A kemény fedél vitathatatlan előnye a tartósság (feltéve, ha a belív elég masszívan van beragasztva vagy befűzve), hátránya, hogy nehéz. A puha borító is lehet tartós, főleg ha fóliával vagy műanyaggal meg van erősítve, de tagadhatatlan, hogy hamarabb gyűrődik, mint a kemény tábla.

A borítónak – amellett hogy védi a könyv beltartalmát – fontos marketing funkciója is van. Figyelemfelkeltőnek kell lennie, mivel a tanár, a diák, a szülő ezt látja meg először a boltban, a könyvbemutatón vagy a prospektusban. Egyedi, különleges, mégis illeszkedik a tantárgy vagy a sorozat, vagy/és a kiadó többi könyvéhez. A nagy múltú nyugati kiadók könyveit rendszerint már messziről meg lehet ismerni, és egy jól bevezetett, elfogadott „layout” egyben garanciát is jelent a vásárlónak.

Sokat vitatkoznak azon, hogy mi a jobb: a betűs vagy az ábrás borító. Egy jól eltalált fénykép gyakran többet árul el a könyvről, mint a mégoly pontos szöveges információ. De az ízléses betűs borító is lehet figyelemfelkeltő. Mindennek az ellenkezőjére is bőven akad példa. Vannak olyan borítók, ahol a grafikai megoldások éppenséggel nehezítik a könyv címének megértését (ilyen például, amikor a grafikus valami egzotikus betűfajtát választ vagy olyan hatásvadász illusztrációt készít, ami elriasztja a vásárlót), és van olyan könyv, aminek a borítója tele van betűvel, épp csak az nem derül ki, hogy  kinek való, és miről szól.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy a borító harmonikusan illeszkedjék a könyv tartalmához: csábítsa, informálja, sőt, nevelje (de semmiképp ne tévessze meg) a vásárlót, a felhasználót.

Ugyanez vonatkozik a gerincre és a hátsó borítóra is. Ne feledjük el, hogy a könyvesboltban rendszerint csak a könyv gerince látszik, tehát ha azon valami egészen más szín, cím van, mint az első borítón, soha nem fogják megtalálni a keresett könyvet. Jó, ha a címet a hátsó borítón is megismételjük. Ezenkívül újabban itt kap helyet a „fülszöveg,” aminek ugyan semmi köze a szó eredeti jelentéséhez, mivel az a behajtható védőborító két szélét jelentette, de a funkciója változatlanul az, hogy röviden tájékoztassa a vásárlót, hogy miről szól a könyv, mire használható, milyen kiegészítőket lehet hozzá kapni, és mit lehet tudni a szerzőről. Egyes kiadók a szerző fényképét is itt helyezik el, ami esetenként jó marketing eszköz.

Nálunk az a szokás, hogy a borítón szerepeljen a szerző neve, a mű címe és a kiadó neve. A nyugati tankönyveken gyakran hiába keressük a szerző nevét; legfeljebb a harmadik vagy a negyedik oldalon derül ki, hogy egy ember vagy egész szerzőgárda dolgozott a könyvön.

Kardinális kérdés, hogy mi legyen a könyv címe. Van, aki arra esküszik, hogy elég, ha csak ennyit árul el magáról: „Kémia 7.” vagy „Természetismeret 4. osztályosoknak.” Van, aki addig el sem indít egy három-négy kötetből álló sorozatot, ami nincs egy „blickfangos” címe. De ebből is származnak bonyodalmak. Mert könnyen kiderülhet, hogy ami illett az első kötethez, az félrevezető a harmadik kötetnél vagy ami jó cím a tankönyvnek, az nem jó a munkafüzetnek. Eleve kérdés, hogy mi legyen az a motívum, ami összeköti a sorozat darabjait, de ugyanakkor illeszkedik is az egyes darabok megkülönböztető jegyeihez vagy fordítva, mitől legyenek hasonlóak és mégis mások a sorozat, tankönyvcsalád egyes darabjai. (Ismerjük annak a szülőnek a dühét, aki az iskolakezdés zűrzavarában az X sorozat tankönyvéhez az Y sorozat munkafüzetét veszi meg vagy annak a diáknak a kétségbeesését, aki reggel, álmosan a munkafüzet helyett a feladatlapokat, a Sikerkönyvek 1/A helyett az 1/B-t vagy a Start című informatikakönyv helyett a Rajt című nyelvkönyvet csomagolja be.)

E sorok írója a maga bőrén tapasztalta, hogy micsoda zűrök származtak abból, amikor egy zseniálisnak gondolt sorozatcíméről egyszercsak kiderült, hogy ezen a címen már megjelent egy német és egy angol kiadó sorozata is. Szerencsére a mi könyveink még nem kerültek ki a nyomdából, így meg lehetett változtatni a címet, de jó időbe telt, míg minden katalógusból, prospektusból, minden szerződésből és elszámolásból eltűnt a tervezett cím, amíg a kiadó minden osztályával és minden gyanútlan érdeklődővel meg lehetett értetni, hogy ez a könyv azonos a más címen meghirdetett könyvvel, illetve hogy azt a bizonyos című könyvet ne nálunk keresse.

Látható, hogy a borító kialakításában nincsenek kizárólagos megoldások. Legjobb, ha minél többen részt vesznek a „zsűrizésében,” mert a közös gondolkodásból csak jobb ötletek születhetnek.

Visszatérő kérdés, hogy vajon a szerzőnek szabad-e, joga van-e hozzászólni, meghatározni vagy eldönteni, hogy milyen legyen a borító. Erre megint nem lehet általánosan érvényes szabályt találni. Egyáltalán kérdés, hogy vajon a könyv borítója (amelyet rendszerint a kiadó által felkért grafikus készít el) ugyanolyan szellemi tulajdona-e a szerzőnek, mint a könyv belseje. Olvastam olyan levelet, amelyben a szerző a kiadó vezetőjének közbenjárását kéri (és jogi lépésekkel fenyegetőzik), amiért a grafikus a saját borítótervét (és nem a szerző elképzelését) akarta megvalósítani. És néhány éve a Publishers Weekly adott hírt arról, hogy az egyik kiadó beperelte a másikat, amiért az utóbbiak egyik borítója kísértetiesen hasonlított az övékére. Régebben hallottam – bár leírva soha nem láttam -, hogy az egyszavas cím szabadon felhasználható, a többszavas cím, mivel az feltehetően egyedi és szokatlan szóösszetétel, az író leleménye, tehát szellemi tulajdon, és mint ilyen, védett. Van olyan szerző, aki még egy sort se írt le, de a könyv vagy a sorozat címét tudja, és van, aki szinte a nyomdába adáskor (a szó szoros értelmében) álmodja meg a címet.

Jó, ha a szerzőnek van valami elképzelése a könyv címéről és a borítójáról, még jobb, ha több is van, de nem szerencsés, ha ehhez mindenáron ragaszkodik. Engedje, hogy külső szemlélők  (ne adj Isten, szakemberek!) is beleszóljanak, és inkább együtt gondolják ki a végső címet és a könyv küllemét.

%d blogger ezt kedveli: