Megszakítás

Leírás vagy fölfedezés?

Miről szóljon és miről ne szóljon a tankönyv?

Az angol módszertani irodalomban érdekes elmozdulások figyelhetők meg. Abban mindenki egyetért, hogy a tankönyvnek, és általában az oktatásnak valamilyen formában tükröznie kell a diákokat körülvevő világot. És amíg a világ, különösen a második világháborút követő amerikai szemléletet, az egyéni érvényesülés korlátlan lehetőségeit tükrözte, természetes volt, hogy a tankönyvekben – különösen a nyelvkönyvekben – ez a sikerorientáltság volt a domináns világszemlélet. Megszaporodtak a híres emberekről szóló beszámolók, rendkívül nagy szerepet kapott az üzleti élet, a celebek világa, amely egyben azt sugallta, hogy ha diákként mindent megtanulsz, minden vizsgát eredményesen teljesítesz, akkor belőled is lehet olyan sikeres ember, mint X híresség, popzenész vagy Y sportoló, hegymászó, üzletember.

Ezt a sikersztorit azonban kissé megkérdőjelezte az „amerikai álom”-ból való fölébredés, a szemünk előtt kibomló világgazdasági válság, a celebek megfakulása, az egykor kőbe vésett igazságok és teljesítmények viszonylagossága. Joggal vetik fel a legjelesebb és legsikeresebb tankönyvszerzők, hogy vajon nem kéne-e változtatni a tankönyvek szemléletén is. Nem kéne-e a sikersztorik másolására buzdító szemlélet helyett inkább az elemző, kritikus gondolkodásra ösztönözni a diákokat, a jövőért érzett felelősségvállalásra, a kisebb vagy nagyobb közösségben betöltött hely felismerésére nevelni őket. (Ld. erről bővebben Lindsay Clandfield írását és a hozzászólásokat Scott Thornbury blogjában: http://scottthornbury.wordpress.com/2010/05/16/c-is-for-coursebook-by-lindsay-clandfield/)

Egy radikális módszertani csapat, a DOGME-csoport alapítói egyenesen azt vetik föl, hogy talán nincs is szükség tankönyvre, mert az óhatatlanul egy – sokszor meghaladott – világszemléletet akar ráerőszakolni a diákokra. (http://www.thornburyscott.com/tu/Sources.htm) Azt mondják, hogy legalábbis a nyelvtanulásban elsősorban a diákok napi szükségleteire kellene támaszkodni; csak a saját tapasztalatukon átszűrt igazságok felismerésével válhatnak a saját jövőjük felelős polgáraivá.

Mégha az utóbbi fölvetés kicsit túlzásnak tűnik is, annyi biztosnak látszik, hogy a tankönyvnek és tágabban az oktatásnak valóban reflektálnia kell a környező világ változásaira. Kell lennie valami egységes világszemléletnek, amelynek alapján magyarázatot találnak a diákok az őket körülvevő világ jelenségeire, s amelynek segítségével eligazodhatnak – ha nem is a távoli jövőben, de legalább az elkövetkező évek eseményeiben.

Az idősebb generáció még emlékszik, hogy egykor a tantervek középpontjában „a szocialista embereszmény” állt. Aki tudja, hogy ez mit jelent, annak nem kell elmagyarázni. Aki nem, annak már valószínűleg nem is érdemes. A szocializmus elmúltával azonban mintha nem született volna meg az az új embereszmény, amely áthatja az oktatást, és ezen belül a tankönyveket. Pedig azt gondolom, hogy a tankönyvek szakmai hitelességén túl kellene valami pedagógiai, világszemléleti közös nevezőnek (ilyen lehetne talán a kritikai gondolkodás?), amely gondolati hálóba szervezi a modern könyveket.

 

És hogy miről ne szóljon a tankönyv? Az angol tankönyves – elsősorban nyelvkönyves –  körökben van egy közkeletű rövidítés: a PARSNIP. A parsnip magyarul paszternákot, fehér répát jelent. A rövidítés pedig a következő szavakat takarja: P – politics, A – alcohol, R – religion: vallás, S – sex: szexuális és nemi kérdések, N – narcotics: kábító- és bódítószerek, I – isms: izmusok, P – pork: disznóhús. (Utóbbi főleg a Közel-Keletre és az Ázsiába szánt nyelvkönyvekre vonatkozik.) Vagyis ezek azok a témák, amelyeket a tankönyvben érdemes elkerülni vagy legalábbis óvatosan kezelni. El lehet ezen gondolkozni, és talán érdemes lenne nekünk is csokorba szedni azokat a fogalmakat, tartalmakat, amelyek érzékeny pontokat érinthetnek a tanulókban. Egyik ilyen, amit több tanár is megerősített, hogy bármennyire hasznos, ha a tankönyvből a diákok megtanulják a családtagok nevét, nem szerencsés, ha a szerző arra buzdítja a tanulókat, hogy beszéljenek a saját családjukról. Azt mondják a tanárok, hogy nagyon nehéz az órán a családi életről, az otthoni szokásokról, a család tagjairól, szerepekről beszélni.  Sok csonka család van Magyarországon, és a gyerekek nem szívesen beszélnek erről.

Még egy kérdést kell érintenünk. Ha történt paradigmaváltás a századok során, akkor ez az: Comenius, a tizenhetedik század tudós tanára, tankönyvszerzője nem véletlenül adta művének az „Orbis pictus” címet: ő a való világ leírására törekedett, ezt akarta megismertetni a diákokkal. Ma inkább a világ, az ismeretlen fölfedezésére, a problémák együttes föltárására kell csábítania a jó tankönyvnek. Ehhez szükség van a diákok bevonására, az érdeklődésük fölkeltésére, a szükségleteik föltérképezésére és kielégítésére. A jó tankönyv (és a jó oktatási rendszer) problémákat és feladatokat állít a diákok elé, amelyeket az ismeretek elsajátításával megoldhatnak.

*

Éppen egy hónapja, 2012. április 26-án indult a tankonyves blog. Ezalatt a statisztikai adatok szerint 530 látogatója volt a világ minden tájáról. Érdeklődésüket ezúton is köszönöm.

Azzal fejezem be a blogot, amivel kezdtem: Üdvözlet az olvasónak!

 

Ajánlott olvasnivalók:

http://scottthornbury.wordpress.com

Leslie T. Sharpe, Irene Gunther,  Editing Fact and Fiction: A Concise Guide to Book Editing, Cambridge University Press, 1994.

http://jasonrenshaw.typepad.com/

http://kenwilsonelt.wordpress.com/

http://sixthings.net/about-2/books/

http://www.macmillandictionaryblog.com/

http://jeremyharmer.wordpress.com/

http://eltteacher2writer.co.uk/ (Ez a blog nemrég indult: olyan angooltanárok jelentkezését várják, akik szeretnének tankönyvet írni. A blog vendég-posztolói maguk is kitűnő tankönyvszerzők. Egy virtuális tanfolyamon pedig a bejelentkezők megtanulhatják mindazt, amit a nyelvkönyvírásról tudni kell.)

A kiadó 3.

A kiadó stratégiájába sok minden belefér. Nyilvánvaló, hogy például egy nyelvkönyvsorozathoz tartozó kiegészítők (munkafüzet, hanganyag, szókártyák, tanári kézikönyv, útmutató) soha nem lesznek kifejezetten nyereségtermelők (sőt, a sorozat egyes részei bizonyosan vesztegések), de nélkülük a tankönyvcsomag se lehet sikeres. A kiadók általában nem is egyes könyvek nyereségét vagy veszteségét elemzik, hanem a sorozat vagy a projekt összes tőkeigényét és várható megtérülését.

Azt is tudni lehet, hogy bizonyos területek (fogyatékkal élők, nemzeti kisebbségek, speciális szakterületek, két tanítási nyelvű iskolák) könyvellátása üzleti szempontból ráfizetéses vállalkozás. Előfordul, hogy egy tőkeigényes befektetés csak hosszabb távon vagy soha nem térül meg, ugyanakkor egy igénytelennek látszó és olcsó kiadvány busás hasznot hoz.

Újabb időkben az is stratégiai kérdés lett, hogy egy kiadó a termékei közül mit jelentet meg papíron és mit digitálisan. Sokat lehet olvasni manapság az e-könyvek, a kiadói oktatóportálok és a mobil-alkalmazások térhódításáról. Bizonyos, hogy a digitális technika visszavonhatatlanul betört a tankönyvkiadásba is és egyre nagyobb teret hódít. Az is bizonyos, hogy a kiadók nem kerülhetik meg, hogy a papír alapú kiadványaik fejlesztése mellett ne gondolkodjanak digitális fejlesztéseken. Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező években a kétféle fejlesztési irány egyszerre lesz jelen a kiadói stratégiákban.

A tapasztalat azt mutatja, hogy minél nagyobb egy kiadó, minél hosszabb múlttal rendelkezik, annál lassabban, nehézkesebben reagál a friss kihívásokra. A kivívott pozícióihoz ragaszkodik, nem szívesen vált kockázatos, új területekre. Kialakult szerző- és szerkesztőgárdája van, a vásárlók is tudják, hogy nagyjából mire számítsanak, ha ennek a kiadónak a könyvét veszik meg. Az a szerző tehát, aki merőben új formai és tartalmi megoldásokat szeretne a könyvében megvalósítani, új területre szeretne betörni, az ne ide, hanem a kisebb vagy az újabban alakult kiadókhoz forduljon.

A kisebb kiadók örömmel néznek szembe az új kihívásokkal. Ha sikerül egy jól körülhatárolható piaci szegmenst találni, ahol viszonylag gyorsan megtérül a befektetett tőke, akkor a szerző is, a kiadó is, és a célközönség is jól jár. Ha a kiadáshoz anyagi támogatást, pályázati pénzt vagy más forrást is tudnak szerezni, akkor a kiadó is szívesen vág bele a nem nagy nyereséggel, de biztos megtérüléssel kecsegtető vállalkozásba.

Az is az egyre élesebb piaci verseny következménye, hogy a hazai tankönyvkiadók között kialakult bizonyos munkamegosztás. Egyesek inkább az alsó tagozatos tankönyvek piacán jeleskednek, mások a felső tagozaton vagy a gimnáziumban „tarolnak,” vannak kiadók, amelyek csak bizonyos tantárgyak könyveit jelentetik meg (például nyelvkönyveket), mások a fogyatékkal élők könyveinek kiadására szakosodnak, megint mások a szakképzés tankönyveit jelentetik meg.

A tankönyvpiac – más piacokhoz viszonyítva – viszonylag kiegyensúlyozott. Itt nincsenek váratlan, tragikus bukások, se szenzációs sikerek. Hosszú évekbe telik, míg egy kiadó kellő ismertségre, tekintélyre tesz szert, és ezt a kivívott pozíciót nem szívesen áldozza fel kétes kimenetelű vállalkozásokért vagy új területek meghódításáért.

Ha az ember tüzetesebben megnéz egy minisztériumi tankönyvjegyzéket vagy alkalma nyílik betekinteni egy-egy szakterület kínálatába, akkor az az érzése támad, hogy jelenleg túlkínálat van a piacon. Vannak tantárgyak, ahol tíz-tizenöt-féle tankönyv áll rendelkezésre, de szinte minden tárgyból két-három könyv közül lehet válogatni. A jövő talán arrafelé mutat, hogy letisztul a kép, megnyugszik a piac, hisz senkinek nem érdeke, hogy ilyen bőséges kínálat legyen. Ennek persze az a feltétele, hogy az egész oktatási rendszer, és ezen belül a tantervek és a tankönyvbírálat szempontjai is egységesebbek, átláthatóbbak legyenek. Várható, hogy egységesülő Európában, a globalizálódó világban a tanulási eredményeknek összehasonlíthatóvá, európai mérce szerint érvényessé kell válniuk. Föl kell tenni a kérdést, hogy mit ér egy hazai nyelvvizsga, a magyar érettségi bizonyítvány egy spanyol munkáltató vagy egy holland egyetem szemében. Nyilvánvalóan nem sokat ért belőle, ha az elért szintek, pontok, eredmények nem mérhetők európai mércével. Feltehető, hogy – ahogyan idegen nyelvből, és főleg angolból – kialakult egy európai keretegyezmény a nyelvi tudás mérésére, ugyanígy előbb-utóbb fölmerül az igény más tárgyak és készségek egységes értékelésére is.

Addig is, amíg ez az egységes követelményrendszer meg nem születik, üdvös lenne, ha a kiadók, a szerzők és szerkesztők (és persze az oktatásirányítók, tantervkészítők) megpróbálnának egy kicsit tágabb látószögből közelíteni a tankönyvíráshoz. Jó lenne, ha megismernék és felhasználnák azokat a módszertani újításokat, amelyek bizonyos területeken – többek közt a nyelvoktatásban – születtek, és amelyek forradalmasították az oktatást. Jó lenne megszabadulni bizonyos előítéletektől, megrögzöttségektől, és modern, európai szemléletű könyveket adni a tanulók kezébe. Egy egészen extrém példát véve: míg a világ nagyobb részén „tizedes pontot” használnak az egész és a tört számok elválasztására, addig mi „tizedes vesszőt” írunk. Gondoljunk bele, mennyi bosszúság, félreértés és anyagi kockázat forrása lehet nap mint nap ez a különbség. És vajon hány matematika tankönyv hívja fel a figyelmet erre a különbségre? De függetlenül attól, hogy kinek van igaza (ha lehet erről egyáltalán beszélni), hányféleképpen jelenik meg például a magyar honfoglalás, a kalandozások kora vagy Trianon az európai tankönyvekben? Vajon mennyire segíti a leendő európai vagy világpolgárok szemléletének kialakulását egy szemellenzős, elfogult és sérelmeket súlykoló tankönyv?

A kiadó 2.

A hazai tankönyvellátást alapvetően a tankönyvek kiadására (is) szakosodott kiadók biztosítják. A 17,3 milliárd forintot meghaladó közoktatási tankönyv-rendeléseken lényegében évek óta három-négy nagy és kb. tíz kisebb kiadó osztozik.

A Jelentés a magyar közoktatásról, 2003. (Országos Közoktatási Intézet, Budapest, 2003.) adatai érdekes képet mutatnak:

1991/1992:       2 kiadó, 184 kiadvány

2000/2001:      183 kiadó, 5151 kiadvány

2011/2012:       53 kiadó, 3700 tankönyv

A 3700 akkreditált tankönyv nagyobb részét az alábbi kiadók jelentetik meg:

Nemzeti Tankönyvkiadó                1357

Apáczai                                                   326

Műszaki                                                   358

Mozaik                                                     328

Dinasztia                                                 164

Oxford                                                      125

A jelenlegi kínálatot tekintve “…évfolyamonként és tantárgyanként 7-14-féle tankönyvből lehet választani. (Összehasonlításként: a nálunk előrébb tartó Németországban nagyjából tízszer ennyi kiadványból áll a kínálat, az oktatás területén világelső Finnországban pedig sem központi jóváhagyás, sem központilag kiadott tankönyvlista nincs.) Nálunk ugyanakkor a minisztérium  drasztikusan szűkítené a kínálatot, hiszen ha a három belépő évfolyamra csupán 70 kiadványt tervez, akkor az új rendszer felfutását követően nagyjából 300 körül alakulna az új választási keret, ami évfolyamonként és tantárgyanként átlagosan 2-3 könyves választékot jelentene.” (Új Katedra, 2012. április)

A fenti számokat látva eltűnődhetünk azon, hogy a forgalom értéke vagy a kiadók száma az ország lakosságához, teherbíróképességéhez képest kicsi  vagy nagy, sok vagy kevés. (Egy néhány éve készült kimutatás szerint az Egyesült Államokban a lakosság évente kb. 80 milliárd dollárt költ alkoholra, majdnem 40 milliárdot dohányra, kb. 5 milliárd dollárt állateledelre, és „csak” 1,7 milliárdot tankönyvekre. Ez az összeg kevesebb, mint az oktatásra fordított költségek egy százaléka.)

Annyi a fenti számokból is látható, hogy elsősorban a rendszerváltás óta a tankönyvkiadás nálunk is alapvetően üzleti tevékenységgé vált, egyes területeire kiadók alakultak, szakosodtak, amelyek ugyancsak üzleti megfontolásokból, éves vagy többéves stratégia, terv alapján dolgoznak.

A tankönyvkiadók (a szépirodalommal foglalkozó műhelyekkel ellentétben) tehát egy meghatározott oktatási környezethez és saját kiadói terveikhez keresnek szerzőt, és nem fordítva. Nagyon nagy ritkaságnak számít, hogy elvállalnák egy ismeretlen szerző „remekművét.” Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének nyitottak minden új ötletre, ne fogadnának szívesen új szerzőket. Épp csak arról van szó, hogy ha az új ötlet, az új szerző beleillik a kiadó terveibe, akkor tárgyalni kezdenek az ötlet megvalósításáról, ha a kiadónak más elképzelései vannak, akkor rövid úton megszakadnak a megbeszélések.

A kiadók nagy része általában nem is egy-egy könyv megjelentetésén gondolkozik, hanem sorozatokat tervez. A piaci viszonyokat elemezve fölméri, hogy egy-egy szegmensben (például a felső tagozatosoknak szóló énekkönyvek területén) hiány mutatkozik (vagy várható, hogy a közeljövőben hiány lesz). Az itt támadt résbe megpróbál beférkőzni – lehetőleg még azelőtt, hogy a többi kiadó meg nem jelenik.

A jó pozíciókkal rendelkező és tartósan versenyképes kiadó tisztában van a saját piaci helyzetével, nagyjából pontosan tudja, hogy a többi kiadó mekkora részesedéssel rendelkezik, sőt sejti vagy tudja azt is, hogy a versenytársak melyik területen és mikor akarnak „piacot rabolni.”

A tervezésnek vannak kiszámítható és kiszámíthatatlan elemei. Nyilván minden kiadó arra törekszik, hogy minimális kockázattal maximális hasznot érjen el, és hogy a befektetése minél hamarabb megtérüljön.

A tervezhető, kiszámítható elemek:

  •   az adott évfolyam, iskolatípus, vagyis a célközönség létszáma
  •  a saját vagy a piacon lévő könyvek mennyisége, minősége, fogyása
  •   az oktatási környezet (tantervi reformok, a követelmények) adottsága, várható változása, speciális igények jelentkezése, a pedagógustársadalom elvásárai
  •  a befektetés költségei és várható megtérülése
  •  a saját, mozgósítható erők kapacitása (marketing, a hadra fogható szerzők, és a kiadó belső szellemi-technikai háttere)
  •  a szóba jöhető riválisok tervei az adott tantárggyal vagy területtel kapcsolatban.

Ha a kiadó tisztában van a fenti elemek súlyával és pontosan tud válaszolni az ezekből eredő kérdésekre, akkor jó eséllyel láthat neki a tervezésnek. Azt is tudnia kell, hogy a mégoly jó prognózisok és döntések se jelentenek feltétlen garanciát a könyv vagy könyvek sikerére. De az erős piaci versenyben nem tehet mást, mint hogy tervezzen, újabb és újabb kiadványokkal jelenjen meg, hogy fenntartsa vagy tovább erősítse a fogyasztókban a róla kialakult pozitív képet.

 

A kiadó 1.

„Hisszük,

  • hogy partnerei vagyunk a tanári hivatásnak,
  • hogy munkánk lényege maga az oktatás, a tanulás, amely akkor eredményes, ha az általunk készített anyagokat használják,
  • hogy célunk a folyamatosan fejlesztett tananyagok felkínálása az oktatóknak és a tanulóknak,
  • hogy kötelességünk és jövendő sikereink záloga, ha vállaljuk az úttörőmunkát az oktatásban.”

A fenti idézet („mission statement”) az amerikai Scott Foresman kiadó előterének falán látható. Maga a kiadó a kilencvenes évek közepén az Egyesült Államok tíz legnagyobb tankönyvkiadója közé számított; termékei napjainkban is szinte valamennyi tagállamban megtalálhatók. Mára beolvadt az egész világon jelenlévő Pearson birodalomba, de a neve és a tevékenysége továbbra is meghatározó az amerikai tankönyvpiacon.

Amikor a kilencvenes évek közepén felkerestük a kiadót, az első meglepetés akkor ért, amikor Chicagót elhagyva mintegy negyven kilométernyi út után a busz egy kisváros vagy inkább falu szélén állt meg. Innen irányították-uralták a sokmilliós résztvevőjű amerikai tankönyvpiacot.

A hazai tankönyvkiadók földrajzi elhelyezkedése legalább ilyen beszédes: a budapesti székhelyű Nemzeti Tankönyvkiadó után a második legnagyobb kiadó, az Apáczai (egyik) központja Celldömölkön van, a harmadik legfontosabb kiadó, a Mozaik pedig Szegeden működik., de a három kiadó könyveiből az egész országban tanítanak

Általában elmondható, hogy a tankönyvkiadó sok szempontból olyan, mint egy könyvkiadó, mégis számos jellemzőjét tekintve más. Itt nem jelennek meg váratlan könyvszenzációk, értékes ritkaságok és furcsaságok, a kínálatában nemigen találjuk meg a szórakoztatóipar termékeit, életműveket, lexikonokat, verses- vagy novellásköteteket, irodalmi vagy tudományos alkotásokat.

A tankönyvkiadás mégis a teljes könyforgalom egyik – vagy talán legfontosabb – szereplője, a könyvipar leggazdagabb résztvevője. Akár a kiadott példányok számát, akár forgalom anyagi oldalát tekintjük (évi 17,3 milliárd Ft), a tankönyvkiadók messze megelőzik a piac többi résztvevőjét.

Az egyik legjellemzőbb különbség, hogy a tankönyv szezonális árucikk. Alapvetően tanévkezdésre jelenik meg, és többnyire a tanév végéig használják. A kiadó belső életét is ez a ciklikusság határozza meg.

Ugyanilyen fontos különbség, hogy a tankönyv egy nagyobb egység – az oktatási rendszer – építményébe illeszkedik. A kiadók ennek a rendszernek a kiszolgálói – vagy a fenti idézetre utalva: „úttörői” és utóvédharcosai. A tankönyvek pontos tükörképét mutatják egy-egy kor vagy ország, régió oktatáspolitikájának, elképzeléseinek és követelményeinek.

Mindezt azért is fontos előrebocsátani, mert aki tankönyvírásra adja a fejét, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a kiadó nem formabontó, ezoterikus remekműveket, féltve őrzött haikukat vagy besztszellereket vár tőle, hanem hogy a munkája tökéletesen illeszkedjen az oktatás gépezetébe, határidőre és a megadott terjedelemben elkészüljön, tanítható és tanulható legyen, emellett igényes, korszerű, áttekinthető, és amennyire lehetséges, élvezetes legyen.

A világon többféle oktatáspolitikai rendszer van, és a piaci szokások, szabályok is országonként változnak. A tankönyvkiadó azonban nem hagyhatja figyelmen kívül a saját területén érvényes rendet. Számára létkérdés, hogy könyveinek meghatározó többségét az oktatáspolitika elfogadja, azaz jóváhagyja, a piac forgalmazza és az iskolák időben megkapják.

Mindez akkor is igaz, ha maga a rendszer nem mindig olyan átlátható, amilyennek lennie kéne. Ahhoz, hogy egy könyv időben eljusson a tanulókhoz, legalább egy, de inkább két-három évvel előbb el kell kezdeni a tervezését. Ismerve a magyar – brit, német, svéd vagy észt stb. – oktatásügy és tervezés hektikusságát, kiszámíthatatlanságát, sokszor jósnak, varázslónak kell lennie a szerkesztőnek, ha meg akarja tippelni, hogy milyen lesz az oktatási vagy tankönyvjóváhagyási rendszer, a tanterv, az érettségi vagy a kötelező óraszámok rendje két vagy három év múlva, vagyis amikor az elkészült könyvet be kell nyújtani jóváhagyásra vagy ami még fontosabb: amikor a könyv eljut az iskolákba. Csak egy példát: évek óta téma a  tartós tankönyvek bevezetése. A tartósság egyfelől azt jelenti, hogy a könyvek kemény fedéllel készülnek (nyilvánvalóan drágábban), másfelől azt, hogy több évig használhatók. Itt is különbséget kell tenni: van aki úgy érti, hogy egy gyerek használja több évig, tehát a könyvben több évfolyamra elegendő ismeret van, mások (és más országban, például az Egyesült Államok bizonyos részein, Angliában, Hollandiában) viszont úgy értik, hogy az ingyenes tankönyvet év végén vissza kell adni az iskolai könyvtárnak, amely ősszel újra kiosztja a következő évfolyamnak. Hasonló ötlettel nálunk is többször próbálkozott a minisztérium. 2002-2003-ban a kiadók hatalmas anyagi erőket mozgósítva kemény táblával jelentették meg a könyveik egy részét, hogy megfeleljenek az új követelményeknek, de a piac nem fogadta egyértelmű lelkesedéssel a tartós tankönyveket: az év végi beszolgáltatás akadozva ment, tanévkezdéskor a szülők és a gyerekek inkább új könyveket akartak. A szép elképzelés akkor megbukott. A következetes bevezetése nyilvánvalóan másfajta tervezési, gyártási és elosztási rendszert igényelne – és természetesen a tankönyv íróját is másfajta feladatok elé állítaná. A kiadók természetesen ódzkodnak a tartós tankönyv bevezetésétől, mert attól tartanak, hogy ehhez egyszerre nagyobb összegeket kell mozgósítani, a befektetett tőkéjük lassabban térül meg és csökken a forgalmuk.

A szerkesztő 2.

Utaltunk már az előző bejegyzés elején látható karikatúrára. Az utóbbi idők technikai és szerkezeti változásai azt az illúziót kelthetik, hogy a szerkesztői munka alapvetően megváltozott. Még többen emlékeznek azokra az időkre, amikor a kiadó a szó hagyományos értelmében vett szellemi műhely volt, ahol a szerzők-szerkesztők szinte több időt töltöttek, mint otthon, amikor egy mű megjelenése igazi szenzációnak számított. Ennek az időnek talán vége. És egy tankönyv megjelenése – néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve – soha nem számított szenzációnak.

A változások ellenére mégis maradt néhány olyan jellemzője a szerkesztői munkának, amely túlél mindenfajta újítást. Ezek azok a vonások, amelyek összekötik a múlt és a jövő könyvkészítőit, és amelyek összefűzik a mai magyar szerkesztőket német, orosz vagy amerikai kollégáikkal.

A vonások egy része megfogalmazható. Ilyen például az alázat. A szerkesztő tudja, hogy a munkája nélkülözhetetlen, de ő maga a mű elkészültében csak katalizátor lehet. Nem véletlen, hogy egy mű születését a valódi születéshez szokták hasonlítani. És ebben a folyamatban a szerkesztő „csak” a bába szerepét vállalhatja. Tudását, tapasztalatát, jártasságát latba vetve részese lehet egy folyamatnak, amikor véget nem érő éjszakai telefonokból, lefirkantott ötletekből, hosszadalmas vitákból végül is maradandó érték: szellemi termék születik.

De azt is tudja, hogy soha nem léphet a szerző elé, fölé. A szerkesztőnek lehetnek ötletei, javaslatai, amelyekkel jobbá tehető a kézirat, de végül is nem ő írja a művet, nem ő vállalja érte a felelősséget. Osztozik a kudarcban és a dicsőségben, de soha ne tévessze össze magát az ötlet kidolgozójával. Magyarországon több mint fél évszázada szokás, hogy a könyv végén (vagy épp az elején) feltüntetik a felelős szerkesztő nevét. (Ne menjünk most bele, hogy ez a szokás épp akkor születetett és vált kötelezővé – az ötvenes években -, amikor a szerkesztő semmiért nem vállalhatott felelősséget.) Mindenesetre a szerző és a szerkesztő nevének elhelyezése, sőt a két név betűfokozata is pontosan jelzi a munkamegosztás jellegét, arányait. Ha korszakos felfedezés, ha falrengető hülyeség, az elsősorban a szerző érdeme vagy vétke, s csak másod- vagy harmadsorban a szerkesztőé.

Ilyen vonás a meghittség. Akár akarjuk, akár nem, a könyvkiadás egész folyamatát behálózza az ellentétes érdekek harca. Ellentétes vagy csak nehezen összeegyeztethető anyagi, erkölcsi, szakmai és jogi érdekek vezérlik a szerzőt és a kiadót. A szerző végül is egyedül áll egy testülettel szemben. Létrehozott valamit, ami egyelőre legféltettebb kincse, amit igazából nem szívesen ad ki a kezéből, aminek az erényeivel vagy hibáival még maga sincs tisztában. Manapság, amikor a kézirat sokszor e-mailben érkezik, a megbeszélések telefonon vagy az interneten zajlanak, szinte eltűnt az a pillanat, amikor a szerző először szembesül a közönyös, bátorító vagy ellenséges külvilággal, elszakítja azt a köldökzsinórt, ami a művével összekötötte. Vagy ahogy Kosztolányi rögzíti ezt a kivételes pillanatot a Nyomdafesték című rajzában: ilyenkor a szerző úgy érzi magát, mint akit vesztőhelyre visznek, de „…aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjetek, barátaim.”

Itt lép be a szerkesztő. Ő az, aki közvetít a szerző és a kiadó között, kezébe veszi (nem pökhendien, elutasítóan, kérkedve vagy kétkedve, hanem illő alázattal, bátorítóan, megértéssel, várakozással, reménykedve) a kéziratot, és a kiadói és nyomdai Szküllák és Karübdiszek között végigviszi a megjelenésig. Tagadhatatlan, hogy a szerkesztő egy kicsit kaméleon természetű: a szerzővel szemben a kiadó érdekeit, a kiadóval szemben a szerző érdekeit kell megjelenítenie, képviselnie. A maga módján gyakran mindkét félnek igaza van, de épp a mű megszületése érdekében a szerkesztőnek meg kell találnia a vitás kérdések legoptimáliosabb megoldását, a közös nevezőt. A szerző nem tartja be a határidőket? Hosszabb (vagy rövidebb) a kézirat, mint amiről a szerződés szólt? Több illusztrációt akar, mint amennyiben megállapodtak? Nem tetszik a könyv designja? Más  borítót szeretne? Kevesli a fülszöveg vagy a reklámanyag méltatását? Úgy érzi, hogy a kiadó anyagilag, erkölcsileg megkárosítja, be akarja csapni?

A szerzőnek mindig igaza van. Vagy ha nincs is mindenben igaza, éreznie kell, hogy a szerkesztő az ő érdekeit képviseli, az ő igazát védi. Kiadói körökben számos legenda él szerzők és szerkesztők együttműködéséről, nagy barátságok születéséről, és nagy vitákról, sértődésekről, gyűlölködésekről. Ne kutassuk, hogy ezek valójában igazi barátságok és ellenségeskedések voltak-e vagy csak a résztvevők pillanatnyi érdeke fűzte őket össze. A szorosan vett témánktól kicsit távolabb, időben jóval korábbi „nagy barátságokról” és eget-földet rázó összeveszésekről bőségesen tudósítanak a nagy irodalmi korszakok íróinak, szerkesztőinek levelei, visszaemlékezései. Olvassuk el Ady, Babits, Hatvany és Osvát, Ignotus vallomásait, perlekedését. Annyit azonban mindenképpen jeleznek ezek a nagy jelenetek, hogy a szerző és a szerkesztő között egy meglehetősen intenzív, szoros és meghitt kapcsolat van.

Említsük meg a szerkesztői vonások között a gondosságot, alaposságot, pontosságot. Más dolog új művet írni, és más ugyanezt olvasni. A szerző a gondolatok papírra vetésekor, sőt a kézirat második-harmadik átdolgozásakor is elsősorban a tartalmi kérdésekre összpontosít. A szerkesztő, lektor, vagyis az értő olvasó feladata, hogy nyelvtani, stiláris, logikai szempontból rendbe rakja a kéziratot, ügyeljen a helyesírásra, a technikai-formai kérdésekre. A szerkesztő felelőssége, hogy a nyomda makulátlan kéziratot kapjon, hogy a levonatok nyomán hibátlan könyv jelenjen meg. Az is a szerkesztő dolga, hogy minden adatnak utánanézzen, mert előfordul, hogy a szerző a munka hevében egy régebbi adatot idéz, hogy pontatlanul vesz át egy számot, nevet vagy csak egyszerűen rosszul tud valamit. Nem menti a szerkesztő felelősségét, hogy nem ő, hanem a szerző tévedett, ha egy tankönyvet ilyen pontatlanságok miatt nem hagynak jóvá.

Fontos szerkesztői vonás a jártasság. Jártasság a szakmában és az iskolában. Már többször említettük, hogy a tankönyvkiadók általában egy könyvtervhez keresnek szerzőt, és nem arra várnak, hogy a szerző lepje meg őket könyvtervvel. Ahhoz, hogy a tervezett könyvhöz a legjobb szerzőt sikerüljön megtalálni, a szerkesztőnek otthonosan kell mozognia az adott tudományágban, a tudomány művelői között, megfelelő hitelességgel kell rendelkeznie, hogy a szerző megfogadja a tanácsait, javaslatait. De ez nem elég, mert ismernie kell azt a közeget vagy terepet is, ahova a könyvet szánja a kiadó. Otthonosan kell mozognia a pedagógus társadalomban, tágabban az iskola, az oktatás világában, módszertanában, ismernie kell a felhasználók (tanárok és diákok) igényeit, szokásait, hisz végső soron tőlük függ a könyv sikere vagy kudarca.

 

Idáig a megfogalmazható, a látható jellemzőket és tettenérhető vonásokat említettük. Van még valami, amit nehéz megfogalmazni, de amit közel száz éve a magyar könyvkiadás egyik legfontosabb alakja, Révay Mór János írta le emlékiratában (Irók, könyvek, kiadók., Révay testvérek, 1920). Ez a valami „a kiadói lélek.” Mivel Révay Mór könyve manapság nehezen hozzáférhető, hadd idézzek hosszabban belőle, mert a szerkesztő – vagy ahogy ő nevezi: „a kiadó” – alapvonását nemigen lehet pontosabban megrajzolni:

„Mi hát mégis az, ami a magyar könyvkiadót arra a páratlan küzdelemre képesíti, a nehézségek leküzdésében megedzi, kitartásában megacélozza, az előítéletekkel való szembeszállásában megerősíti, a csalódások után új kísérletekre sarkallja, új célkitűzésekre ösztönzi, mi az, ami hevíti, buzdítja és lelkesíti?

A kiadói lélek.

Az a tudat, hogy mi igazi értékeket termelünk, az a hit saját munkánk felsőbbrendűségében, az a meggyőződés alkotásaink nemzetnevelő és kultúra-fejlesztő jelentőségében tölt el minket munkakészséggel és munkaörömmel és azzal az érzéssel, hogy mi egyébbel sem törődve, saját munkánk előrehaladásában találjuk kielégítésünket.

Mi ifjonti lelkesedéssel indulunk neki alkotó munkánknak, azt összekapcsoljuk lelkünkkel, egyéniségünkkel, nevünkkel – azután egy életen keresztül vívódunk, tevékenykedünk, verekszünk a név becsületéért, és az ezerfajta illúzióban való csalódás se bírja elérni, hogy a pálya végén ne viseltessünk még nagyobb lelkesedéssel iránta – mint mikor elundultunk.

Ez a kiadói lélek.

Bárkinek bármi a véleménye róla, mi, akik benne élünk, nagynak, nemesnek és fontosnak tartjuk azt a hivatást, amelyet betöltenünk adatott; e nélkül a hit nélkül nem volnánk képesek betölteni, nem volnánk méltók rá.

Azt az érzést, mely eltölti az igazi kiadót, midőn büszkén és szeretetteljesen végignéz kiadványai során, alig lehet leírni. Mindegyik könyv nagy emlékeket idéz fel lelkében. Keserves küzdelmekről, nagyralátó reményekről, melegen ápolt illúziókról, megfoghatatlan csalódásokról, nagy kezdeményezésekről, pompás lendületekről, nagy bánatokról, súlyos válságokról, szívet vidító örömökről, kétségbeejtő bukásokról és nagyszerű sikerekről szólnak azok hozzá. Mindösszességükben egy nagy és áldásos munka képét elevenítik fel emlékezetében.”

A szerkesztő 1.

A fenti karikatúra jó két évtizede, a New York Times 1990. március 5-i számában jelent meg, és tökéletesen jellemzi azt a folyamatot, ami az utóbbi időkben általában a könyves szakmában végbement. Különösen jellemző ez az átalakulás a tankönyvkiadásra, ahol a piaci viszonyok, az erősődő konkurencia és a mind nagyobb anyagi kockázat rákényszerítették a kiadókat a tervgazdálkodásra. A romantikus álmok, a megérzések és a tapogatózás helyét átvették az adatok, a projektek és a gazdasági elemzések.

Ez az elmozdulás nálunk a piaci viszonyok megjelenése óta tart. Korábban az a néhány kiadó, amely tankönyvkiadással foglalkozott, az Oktatási (korábban Művelődési) Minisztérium, illetve ennek háttérintézményei megrendelésére, és ezek felügyelete alatt dolgozott. A tankönyvpiac liberalizálásával megszapo-rodott a tankönyvkiadók száma, és a kiadói műhelyek belső szerkezete és gazdálkodása is megváltozott.

Nyugati mintára a kiadók profitorientált gazdálkodó szervezetekké váltak, az egyedi kiadványok helyét átvette a projektek tervezése és kiadása.

Ennek megfelelően megváltozott a szerkesztő szerepe is. Korábban az államilag felügyelt és kézben tartott iskolarendszer viszonylag áttekinthető volt; a „felelős” szerkesztő a minisztérium vagy az OPI által megrendelt tankönyvhöz keresett egy szerzőt (vagy szerzőket), a kijelölt bizottság felügyelete alatt megíratta a könyvet, amelyből megjelenés után hetven-nyolcvan vagy százezer diák tanult.

Az iskolarendszer átrétegződésével, az irányítási és finanszírozási rendszer megváltozásával átalakultak a tankönyvrendelési, „fogyasztói” szokások is. Manapság a tanár vagy az iskola gyakorlatilag azt rendel, amit akar. A Tankönyvpaci Rendtartás ugyan kimondja, hogy a közoktatásban alapvetően csak a minisztérium által kiadott Tankönyvjegyzékről lehet rendelni, de azt is kimondja, hogy lehet a jegyzéken nem szereplő kiadványból is tanítani, ha ezt az iskolaszék vagy a fenntartó (például az önkormányzat) jóváhagyja. A rendszeres újságolvasó manapság arról is értesülhetett, hogy az oktatási kormányzat újra azt fontolgatja, hogy tantárgyanként és évfolyamonként csak egy, két vagy három (?) jóváhagyott tankönyv lesz, és az iskoláknak kötelező ezekből a könyvekből tanítani.

Ahhoz, hogy egy könyv eljusson a felhasználóhoz, katonai szakkifejezéssel élve: összehangolt támadásra van szükség. A támadás előkészítésében, megszer-vezésében és végrehajtásában fontos szerepe van a szerkesztőnek.

Azt mondjuk, hogy „szerkesztő,” mintha ez egy jól körülhatárolható szerep, foglalkozás lenne. De épp az újabb időkben zajló változások mutatják, hogy a hagyományos szerepek átalakulnak. Az angol vagy amerikai kiadókban régóta megkülönböztetik a „commissioning editor”-t, a „development editor”-t, a „managing editor”-t az „acquisiting editor”-t és a „copy editor”-t. Egy részük belső ember, aki a projektek megszervezésével, a kéziratok begyűjtésével, a kézirat átfuttatásával és a könyv menedzselésével foglalkozik, a többi gyakran szerződéses bedolgozó, a kiadóhoz lazábban kötődő ember, akinek elsődleges feladata a beérkező kézirat gondozása, a lektoráltatás, az anyanyelvi, stiláris előkészítés, majd a korrektúrák „megolvasása.”

A fenti illusztráció habókos filosz-szerkesztője valóban kénytelen átadni helyét a „manager-szerkesztő”-nek. Nálunk ez utóbbi típus először a külföldi tulajdonban lévő kiadóknál bukkant fel, ahol a hazai fiókvállalatokat eleve holland, német vagy amerikai mintára szervezték meg, de a gazdálkodási kényszer a hagyományosan magyar – és egykor állami irányítású – kiadókat is arra ösztökélte, hogy az új struktúrához újszerűen gondolkodó szerkesztőket alkalmazzanak.

Említettük, hogy az utóbbi évek tervezési modelljének alapja a projekt. A projekt alapvetően egy nagyberuházás, amely lehet horizontális – tehát egy évfolyam tantárgycsoportjához ajánlható tankönyvcsalád, és lehet vertikális – egy tantárgyhoz tartozó tankönyvsorozat több évfolyamra. A projekt része a tankönyv, a munkafüzet, a tanári útmutató, a kézikönyv és a kiegészítők (hanganyag, flopi, CD, informatikai segédeszközök stb.).

Amit a szerkesztőnek a projekt indításakor figyelembe kell vennie:

  •  a megcélzott piaci szegmens nagysága,
  •  a piaci helyzet (a konkurencia, a társkiadók várható fejlesztései),
  •  a projekt anyagi vonzatai (a befektetés és a várható megtérülés aránya),
  •  a szóba jöhető, munkára fogható szerzők.

Azok a kiadók, ahol ez a modell már régóta működik, tudják, hogy a projekt csak akkor lehet sikeres, ha a kiadó minden részlege összehangoltan vesz részt benne. Vannak olyan műhelyek, ahol egy-egy projekt teljesen önálló gazdasági egységként működik: a szerkesztők éppúgy „bedolgozók,” mint a designért, a marketingért, a gyártásért és a könyvelésért felelős beosztottak. Manapság az is közhelynek számít, hogy eleve bukásra van ítélve az  a projekt, amely nincs kellően „beágyazva,” ahol a könyvek megjelenését nem előzi meg alapos marketing.

A mai szerkesztő tehát egy (alapvetően gazdasági mutatókkal körülírható) fejlesztési program egyik alkotó résztvevője.

A szerződés

Noha a szerződés nem “élő és eleven” szereplője a könyvkiadásnak, mégis kihagyhatatlan része a folyamatnak. Olyan, mint a csontváz a szekrényben: ha kiesik, számos bajt tud okozni. Nélküle nincs könyvkiadás, és ahogy már említettük, a kiadó rangját, súlyát és a piaci értékét a jó szerződésállomány adja meg.

Szerző és kiadó tartós együttműködésének alapja, záloga és kifejezője a jó szerződés. A magyar szerzői jog az úgynevezett „Berni Konvenció” alapján nagy vonalakban az európai szokásokat követi, és ugyanez érvényes a tankönyvírókkal kötött szerződésekre is. A szerződés tulajdonképpen azt az aktust rögzíti, hogy a szerző a szellemi termékét (és ne felejtsük el: tulajdonát, amely tulajdon a szerző életében, és halála után hetven évig az övé, illetve jogutódaié marad!) kiadásra felajánlja a kiadónak. A kiadó egy-két vagy sokszori kiadásra, három-öt-nyolc vagy ennél is több évre megveszi a kiadás jogát, amiért cserébe egy előre kialkudott fix összeget vagy az eladott példányok után valamennyi százalékot fizet.

A szerződésnek vannak szűkebben és tágabban értelmezhető alaki és formai követelményei, de alapjában véve országonként és kiadónként más és más. Láttam tíz soros megállapodást, és volt a kezemben tizenhat oldalas, sűrűn teleírt szerződés is. A kiadó általában arra törekszik, hogy a kialkudott időtartamra a neki legelőnyösebb feltételekkel kizárólagos joggal megvegye a jogtiszta kézirat kiadási jogát. A fenti mondatot nem árt körültekintően kezelni, és a nagyobb kiadók egész jogi osztályokat működtetnek az itt fölmerülő kérdések tisztázására.

Itt megint csak egy példát említek azzal kapcsolatban, hogy mi számít jogtiszta kéziratnak. Az egyik angol kiadó például csak úgy fogadja el a kéziratot, ha a szerző mellékeli a hivatkozások, idézetek vagy a más műből vett részletek engedélykérésének teljes dokumentációját – vagyis a szerző egyfelől állja a jogdíjakat, másfelől garantálja, hogy maga bonyolítja és fizeti az esetleg fölmerülő vitás kérdések rendezését. De ugyanez a kiadó kötelezi a szerzőt, hogy nyilatkozzon: műve nem tartalmaz semmi olyan tényállítást, mások jóhírének csorbítását, aminek jogi következményei lehetnek. A jogi következményeket (és természetesen ennek anyagi konzekvenciáit) minden esetben a szerzőnek kell vállalnia. Egy extrém példát véve: e sorok írásakor az egykori Szerbia egyik katonai vezetőjét, Ratko Mladicsot háborús bűnök elkövetésével vádolja a Hágai Nemzetközi Bíróság. Mladics akkor válik háborús bűnössé, ha ez a per során bebizonyosodik, s a bíróság megállapítja bűnösségét, és addig az, amíg egy arra illetékes bíróság ki nem mondja ennek ellenkezőjét. Ha tehát ma egy szerző a háborús bűnösök között említené Mladicsot, azzal személyiségi jogot sértene, s ha a hágai bíróság – horribile dictu! – fölmentené őt, akkor a szerzőt be lehetne perelni a jó hírnév csorbításáért.

Sokszor a legnagyobb körültekintés sem elegendő, hogy a szerződés minden, a jövőben felmerülő kérdést előre rendezzen. Végül is ez a papír hitelesen csak arról szólhat, hogy a szerző vállalja: a művet adott határidőre, a megállapodott formában, terjedelemben és meghatározott ideig átadja kiadásra a kiadónak.

Minden kiadói szerződés három fő részből áll:

  •             A szerződő felek és a szerződés tárgyát képező mű megnevezése
  •             A szerződés kereteinek, érvényességének meghatározása (térbeli és időbeli hatálya, a sokszorosíthatóság, illetve az adathordozók kérdésének rögzítése, valamint az anyagi ellenszolgáltatások részletes leírása)
  •             A szerződő felek jogi garanciái

Ne menjünk most nagyon részletesen bele abba a kérdésbe, hogy – noha mindkét fél önszántából lép egyességre, a valóságban rendszerint – a szerződés a kiadó diktátuma. Tagadhatatlan, hogy a kiadó nem kis anyagi kockázatot vállal, amikor egy mű kiadására vállalkozik, de ezért cserébe gyakran túl sokat követel a mitsem sejtő szerzőtől. Vagyis jobb, ha ebbe az alárendelt szerepbe a szerző minél gyorsabban beletörődik, és inkább a vállalt kötelezettségek teljesítésére koncentrál.

Annyit az első pontnál mégis érdemes megjegyezni, hogy nem egy nyugati kiadó szerződése tartalmaz olyan kitételt, hogy amennyiben a szerződő felek státuszában lényeges változás állna be (például a kiadó tönkre megy, megszűnik vagy beleolvad egy másik kiadóba), akkor a szerződés következmények nélkül érvényét veszti.

Jó, ha tudja a szerző, hogy ma Magyarországon a szerzői jog (vagyis a mű tulajdonjoga) nem adható el, nem ruházható át senkire. Néhány éve nyilatkozta az egyik kiadó vezetője, hogy oktatási célra kiadott antológiák esetében nem szokták megkérni a szerző vagy az örökösök engedélyét, és nem is szoktak fizetni, mondván hogy másodközlésért nem jár jogdíj. A kiadó vezetője tévedett, és ezt a gyakorlatot csak addig folytathatja, amíg egy szerző vagy örökös meg nem elégeli és be nem pereli.

Vannak olyan országok – és ez a gyakorlat vágyálomként nálunk is újra meg újra előkerül -, ahol a tankönyvet eleve a minisztérium rendeli meg a szerzőtől, a minisztérium lesz a mű jogtulajdonosa, és ők adják tovább (meghatározott időre) a kiadás jogát a versenytárgyaláson győztes kiadónak. Ez a gyakorlat a mai magyar szerzői joggyakorlatnak ellentmond.

A szerződés keretei, érvényessége: a szerző rendszerint ennél a pontnál akad meg. Nálunk a szerződések hagyományosan magyar nyelvterületre korlátozódnak. De mióta a kiadók elkezdtek nemzetközi kapcsolatokat is kiépíteni, nem ritka, hogy egy mű – vagy annak részlete – fölkelti egy külföldi kiadó érdeklődését is. Nyilvánvaló, hogy a licenszkiadás az eladónak is, a vevőnek is jó üzlet, mert viszonylag kis befektetéssel tisztes haszonra lehet szert tenni. A szerző tehát bölcsen teszi, ha már az eredeti szerződésben kiköti, hogy licenszkiadás esetén milyen jogokat – és anyagi ellenszolgáltatást – kíván magának. Mivel Magyarországon a licenszkiadás gyakorlata meglehetősen új keletű, se a szerzők, se a kiadók nincsenek eléggé felkészülve, hogy az ebből fakadó előnyöket ki-ki a maga megelédésére kamatoztassa.

Rámenősebb szerző a szerződés időbeli érvényességén is el szokott tűnődni. Az, hogy a kiadó hány évre veszi meg a kiadás jogát, tulajdonképpen teljesen önkényes; nem tudok olyan szabályról, amely előírná, hogy mennyi ideig illet meg egy kiadót a kiadás joga. Régebben előfordult, hogy a kiadó korlátlan időre, örökáron vett meg egy kéziratot. Ez megintcsak aggályos és erősen kifogásolható.

A sokszorosíthatóság, az adathordozók kérdése: a szerződésnek nem árt, ha tartalmazza, hogy a kiadó milyen formában akarja megjelentetni a művet: papír alapú, nyomtatott (vagy pontírásos) könyvként vagy elektronikus adathordozón, esetleg az interneten is ki akarja adni, ha könyvalakban, akkor kemény táblával és/vagy puha kötésben adja ki. De a későbbi félreértések elkerülése érdekében azt sem árt tisztázni, hogy milyen formátumban kell a szerzőnek leadni a művet: kéziratban és/vagy CD-n (esetleg elég e-mailben), egy vagy két példányban.

Az utóbbi évek informatikai forradalma nyomán valóban sokat változott a sokszorosítás gyakorlata, technikája, és ezeket a változásokat magától értetődően nem mindenben követhették a szerződések. Sok szempontból egyszerűbb lett a kézirat előállítása, a szerkesztés vagy a nyomdai előkészítés, de ez az egyszerűsödés sok hibalehetőséget is rejt magában. Amíg a kéziratból könyv lesz, a leadott dokumentum számos konvertáláson megy át: a Wordben megírt szöveget rendszerint Quarkban tördelik, az elkészült oldalakat egy újabb számítógépes programmal levilágítják vagy közvetlenül CD-ről nyomják. Az átalakítások során előfordulhat, hogy korábban kitörölt részek újra megjelennek, mások viszont eltűnnek. Vagyis nem árt, ha már a szerződés megkötésekor tisztázzák a felek, hogy a kiadó milyen formátumban kéri az adathordozón lévő anyagot, és az se baj, ha a szerző is, a szerkesztő is tart magánál egy másod- vagy harmadpéldányt a leadott anyagból (mert a számítógép is tönkremehet, vírusos lesz), hogy szükség esetén pótolni tudja. Az is könnyen előfordulhat, hogy ami az egyik gépen vagy programon jó, az a másik gépen nem az. Gyakori eset például, hogy egy fonetikai jelkészlet billentyűkiosztása PC-re készült, s ha ezt az anyagot átteszik Mackintosh-ra, akkor egészen más betűk vagy jelek jelennek meg a képernyőn.

Nálunk még inkább csak terv, nyugati kiadóknál bevett gyakorlat, hogy a kiadásra átvett anyagot digitalizálják, és a papír alapú kiadvány mellett vagy helyett elektronikus változatot is készítenek belőle. Ugyanígy az is szokás, hogy az elkészült anyagot részekre szabják – „tag”-elik – és egy másik összeállítást készítenek belőle. Jó, ha szerződés ezekre a részletekre is kitér.

Még egy szempontot nem árt említeni: jó, ha a szerződés minden lehetséges, sőt valószínűtlennek látszó, de bekövetkezhető részletre kitér, de a kölcsönös bizalmat, türelmet, megértést a szerző és a kiadó között egyetlen szerződés se tudja pótolni. Jó, ha mindkét fél ragaszkodik ahhoz, hogy az írásbeli megegyezés minden részletre kitérjen, de a valóság mégis gyakran túljár a legkörmonfontabb megfogalmazásokon, és ilyenkor csak a józan ész, a belátás és az okos kompromisszum segít.

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

%d blogger ezt szereti: